ÁL(OM)PÁR

XXIII. Idegenek

- Hogy mi? - kérdezi döbbenten.

- Beszélnünk kéne - ismétlem meg kicsit sem magabiztosan. Tényleg ezt akarom?

- Pont most?

- Igen. Miért, van jobb dolgod?

- Úgy szeretnél beszélni, hogy a bátyád tőlem húsz centire alszik és bármikor felkelhet?

- Másfél órája még te könyörögtél nekem emiatt - jelentem ki értetlenül. - Döntsd már el, mit akarsz!

- Én sosem szoktam könyörögni - ragadja meg a lényeget Patrick.

- Érdekes, nekem már többször is megtetted.

- Ez határozottan nem igaz - rázza meg a fejét.

- Pedig nekem eléggé annak tűnt.

- Ja, mert neked minden másnak tűnik, mint amilyen igazából - vágja rá.

- Ezt meg mégis hogy érted? - akadok ki egy pillanat alatt. A csókunkra gondolt, vagy mi?

- Szerintem te azzal nagyon is tisztában vagy. - Ez meg miről hadovál?

- Istenem, pontosan ezért nem akartam beszélgetni! Egyszerűen képtelenség veled szót érteni!

- Bocs, hogy kurvára nehéz nekem csak úgy, könnyedén csevegni erről a kicsit sem kellemes témáról, miközben bármikor turbulenciába kerülhetünk és lezuhanhatunk a faszba.

- Ne legyél már ostoba, több évtizede egyetlen gép sem zuhant le légörvény miatt. Persze, pont most fog - forgatom meg a szemem. Talán nem most lenne a legalkalmasabb okoskodni, de képtelen vagyok megállni.

- És te ezt honnan tudod ilyen jól? - forgatja meg ő is a szemeit unottan engem utánozva.

- Szoktam olvasni, képzeld!

- Milyen élete lehet annak, aki lezuhant repülőkről olvas szabad idejében? - kérdezi gúnyosan.

- Ez amúgy tényleg rohadt jó beszólás volt, de mintha hasonlót mondtál volna nem is olyan régen. Még hányszor szeretnéd elsütni ugyanezt?

- Nem tudom, te még hányszo...

- Kuss már! Alszok - motyogja félig ébren, félig álmában Joey.

- Bocs - mondom neki.

- Ja, én is bocs - veti oda Patrick kelletlenül, mire a bátyám elégedetten szundít vissza. Aha, ezzel tökre lerendezte a dolgokat.

- Oké, akkor szerintem felesleges beszélnünk. Úgysem tudunk normálisan - szólalok meg halkan néhány percnyi csend  után.

- De, igenis beszélünk majd, csak nem itt és most! - vágja rá a fiú keményen.

- Persze, utasítgass engem nyugodtan! Másba nem akarsz még beleszólni? Esetleg az életembe? Ja, várj, már rég megtetted. Gratulálok hozzá! - vitatkozok vele tovább egy fokkal csendesebben, hogy a bátyám nehogy felkeljen.

- Ennyi elég volt?

- Nem is tudom, attól függ. Ez most kérdés vagy felszólítás akart lenni? Mert ha felszólítás, akkor gondolom igen, elég volt, elvégre muszáj annak történnie, amit te mondasz - felelem.

- Faszért kell állandóan hisztizned valamiért.

- Faszért kell parancsolgatnod - vágok vissza. Alapjáraton nem szoktam káromkodni, hallok én eleget a bátyámtól, de azért nálam is előfordul néha, ha a helyzet úgy kívánja. Most pedig határozottan úgy kívánta.