XX. Itthon

2.9K 162 13
                                    

Pénteken a durván kilenc órás buszút után javában késő este érek haza. Persze ekkora már anyáék is rég megtudják Joeytól, hogy elmentem, ráadásul hiába kapcsoltam végül be a nap folyamán a telefonomat - hogy legalább őket felhívhassam és nagyjából tisztázhassam a dolgokat, ha már a bátyámmal nem vagyok hajlandó beszélni a bűntudat miatt -, szinte egyből lemerült az akksi.

Így amikor hulla fáradtan beesek az ajtón egy mázsás bőrönddel és a hátizsákommal a kezemben, gondolhatjátok, hogy nem pont a legmelegebb fogadtatásban részesülök. Természetesen sík idegben vannak mindketten, ami nem túl jó. Na igen. Így is fogalmazhatunk. Bár látszik rajtuk, hogy mindketten megkönnyebbültek, hogy épségben állok előttük, tisztán kivehető a mérhetetlen csalódottság is az arcukon.

Amit teljes mértékben meg is értek. Hisz ha én lennék a helyükben, fogalmam sincs, mit csinálnék, de az biztos, hogy teljesen kiborulnék, hogy a tizenöt éves lányom csak úgy átbuszozgat egyik államból a másikba, mert úgy tartja kedve, miközben képtelenség őt elérni. Ráadásul ezt mind csak úgy tudom meg, hogy a másik gyerekem tájékoztat róla egy másik államból, aki szintén nem tudja, hogy mi történik körülötte, csak azt, hogy már valamiért nincsen ott vele a húga. Ezek után valószínűleg én is ostorral a kezemben várnám a lányt haza.

Jó, ez nyilván erős túlzás, de biztos, hogy nagyon leszidnám őt.

Nos, a legnagyobb bánatomra a szüleim is hasonló módon gondolkodnak, mint én - vagy inkább fordítva, de ez most lényegtelen -. Még soha sem kiabáltak velem, hiszen eddig nem adtam rá semmi okot, de ma, ezen a gyönyörű pénteki napon ez is megtörténik.

Felváltva magyaráznak nekem össze-vissza, mutogatnak, hevesen gesztikulálnak, én meg csak csendben hallgatom életem leghosszabb percein keresztül, hogy hogyan lehetek ilyen felelőtlen és buta.

Pedig én még mindig csak az előszobáig tudtam eljutni.

Egyetlen szavukat sem értem annak ellenére, hogy elég hangosan beszélnek. Képtelen vagyok felfogni a mondandójukat, mert elég csak rájuk nézni egy másodpercre. Elég csak megpillantani az arcukat, ami mindent elárult. Tökéletesen rajzolódik ki az aggodalom, a féltés, a düh, a csalódottság. Meg persze a homály és a rengeteg kérdés. Hisz elképzelésük sincs, hogy miért léphettem le csak úgy arról a helyről, amit szinte a második otthonomnak tekintek. Azt meg el sem mernék képzelni, hogy talán azért jöttem haza, mert a bátyám legjobb barátja megpróbált megcsókolni. Vagyis meg is tette. Baszki, Patrick Miller komolyan megcsókolt!

De valamiért mégsem kérdeznek semmit, csupán végül félreállnak a útból és felküldenek a szobámba. Úgy tűnik, annyira nem is érdekli őket, hogy miért csináltam azt, amit, elvére az számukra a legfontosabb, hogy megtettem. Mert hiába kíváncsiak a magyarázatomra, biztos vagyok benne, hogy úgy gondolják, bármit is mondok nekik, akkor sincs mentségem a történtekre.

És nekem meg erre nyilván nincsen jogom bármit is felelnem. Mert nem támadhatom le csak úgy őket, hogy igenis elég sok okom volt hazajönni, elvégre mégiscsak én csesztem el a dolgokat, így csak szomorúan veszem újra a kezembe a bőröndömet, hogy fellépcsőzzek vele együtt az emeletre.

Szombatra természetesen már a bátyám is itthon van, valószínűleg már hajnalban útra kelhetett, hisz én még csak alig ébredek fel a mindössze néhány órás alvásom után, mikor ő egy hangos ajtócsapódással adja mindenki tudtára, hogy hazaért.

Ennyit arról, hogy Patrick nem hagyja, hogy utánam jöjjön. Mondjuk nem is értem, hogy gondolhattam, hogy lehet rá számítanom. Ha képes volt a legjobb barátját egy szempillantás alatt elárulni, akkor nyilván velem is megteszi ugyanezt.

ÁL(OM)PÁRWhere stories live. Discover now