XI. Találkozás

4.2K 191 28
                                    

- Szia, én vagyok az. Csak meg szeretném tudni, hogy jól vagy-e, mert tegnapelőtt eléggé kiakadtál valami miatt, és tegnap meg nem tudtam beszélni veled. Nem tudom, hogy esetleg még a sütögetésen mondtak neked valamit, amin kiakadtál vagy más a baj, de örülnék, ha visszahívnál. Aggódom nagyon. - Az elmúlt órákban rengetegszer hallgattam vissza ezt a hangüzenetet, szinte kívülről fújom a szöveget, de reagálni rá egyszer sem volt erőm. Az a helyzet, hogy belefáradtam a dolgokba. Alig két hete tart körülbelül ez a színjáték köztünk Patrickkel, de nekem már most elegem van belőle.

Utálom bevallani még magamnak is, viszont sajnos tényleg igaza volt a fiúnak, amikor még a legelején megpróbált lebeszélni az álkapcsolatról mondván, hogy túl fiatal vagyok. Gyűlölöm, ha ezt mondja rám valaki, ahogyan azt is, hogy évek óta furán néznek rám az emberek, amikor meglátnak Joey és Pat társaságában. Valamiért lehetetlennek tartják azt, hogy képes legyek az alig több, mint három évvel idősebb bátyámmal és neki a haverjával egy légtérben tartózkodni.

De most komolyan, ez más testvéreknél hogy megy? Amint meglátják az egyik családtagjuk ismerősét, egyből száznyolcvan fokos fordulatot vesznek és elsprintelnek az ellenkező irányba? Olyan nagy baj, hogy kijövök Joey legjobb barátjával, aki már szinte családtagnak számít? Oké, először én is zárkózott voltam például Johnnal szemben, de akkor meg volt rá az okom.

Visszatérve viszont az eredeti témára, azt érzem, hogy nem bírom tovább a hazudozást. Könyörgöm, mindössze tizenöt éves vagyok! A lányok ilyenkor szoktak mély depresszióba esni, mert a kiszemeltjük semmibe veszi őket. Ilyenkor szoktak a barátnőiknél ott aludni, együtt pletykálni, sorozatozni, TikTok trendeket csinálni, begöndöríteni egymás haját a bulik előtt.

Erre én itt vagyok egyetlen igazi baráttal - jó, számoljunk másféllel, ha beleveszem Patet is - a bátyámon kívül, és a szabadidőmet arra áldozom, hogy segítsek Patricknek valami random lány lerázásában, aki ráadásul nem is igazán nyomul rá, legalábbis nekem még nem nagyon tűnt fel. Egy közös családi ebéd és egy Pat haverjaival való találkozó között meg szépen ki tudom ötletelgetni, hogy aznap kinek és mit hazudok. Ez igen, Ash. Életcél teljesítve, gratulálok neked!

Lehet csak túldramatizálom a dolgokat, lehet csak én érzem ennyire nagy dolognak ezt, lehet csak szimplán én csinálok rosszul valamit, lehetne találgatni akár órákon keresztül is, de attól még nem lesz jobb.

Születésem óta úgy neveltek, hogy minden esetben a család az első, hiszen a közöttünk lévő kötelék mindig ott lesz, bármi is történjék. Anyukám minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megtanítson engem illedelmesen viselkedni, őszintének, kedvesnek, céltudatosnak lenni. Apukám meg azt mutatta meg nekem, hogyan álljak ki magamért és harcoljak a végsőkig. Én meg itt ülök a szobám padlóján azon gondolkodva, hogyan jutottam el idáig. Valamiért úgy érzem, hogy apu nem éppen erre a dologra gondolt, amikor azzal biztatott, hogy minden esetben tartsak ki.

Még mindig rengeteg időt töltök Joeyval, de lényegesen kevesebbet, amióta elkezdődött a színjáték, hisz félek, hogy elszólom magam, illetve minden egyes pillanatban mardos a bűntudat, amikor csak meglátom őt. Patrick is meg én is egyre furábban viselkedik, már csak az a kérdés, hogy mikor fog a bátyám rájönni a titkunkra. Őszintén már azon is csodálkozom, hogy még nem gyanít semmit. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem gyanít semmit.

Sóhajtva nyúlok a mobilomért, hogy írjak egy üzenetet Patricknek, hogy ne aggódjon.

Ashley Peterson: Nyugi, minden okés, csak fájt a fejem

Ez igen, Ash. Ennél tökéletesebb hazugságot még soha életemben nem hallottam. Ja, de.

Patrick Miller: Eléggé szíven üt az a tény, hogy most nem küldted el a már jól megszokott kurva anyád emojidat. Így kicsit sem vagy hiteles😭😭

ÁL(OM)PÁRWhere stories live. Discover now