ÁL(OM)PÁR

XIX. Menekvés

- Tudom, hogy nagyon régen beszéltünk utoljára, de az a helyzet, hogy most nagyon nagy szükségem lenne rád - mondom halkan a semmibe meredve, míg érzem, hogy végigfolyik egy újabb könnycsepp az arcomon. - Ha most látnál, egyáltalán nem lennél rám büszke. Fogalmam sincs, hogy mit hogyan csináljak. Rossz embernek érzem magam, ez pedig percről-percre csak erősödik bennem. Nagyi, én ezt nem bírom tovább! - sírok fel hangosan, még az sem érdekel, hogy az előttem elhaladó nő furcsán méreget, amiért magamban beszélek egy magányos padon.

Jelenleg semmi sem tud érdekelni, egyszerűen csak el akarok tűnni innen minél hamarabb. Képtelen vagyok a bátyám szemébe nézni a történtek után, Patrickébe meg főleg nem bírok. Azzal, amit az éjszaka csinált, mindent tönkretett, ami kialakult köztünk. Fogalmam sincs, hogy gondolta a fiú, hogy csak úgy lekap engem leszarva, hogy a legjobb barátja húga vagyok.

Viszont bármennyire is haragszom rá, ez nem változtat azon a tényen, hogy tegnap éjjel Patrick igenis megcsókolt. De tényleg. Istenem, el sem hiszem, hogy megvolt életem első csókja. Igaz, még a számat sem voltam hajlandó mozgatni - mondjuk fogalmam sem lett volna, hogy mit hogyan kéne csinálnom -, ráadásul az egész alig tartott pár másodpercig azzal a személlyel, akivel nagyon nem kellett volna, mégis bizseregnek a történtek után még mindig az ajkaim.

Mert lehetek egyszerre a világ legmérgesebb és a legkétségbeesettebb embere is perpillanat, de egyben elképesztően szerencsés is vagyok. Hiszen basszus, Patrick Millerről van szó. Aki hihetetlenül magas, izmos, kedves, vicces, helyes, jó a stílusa, egyszerűen csak tökéletes. Mind külsőre, mind belsőre. Biztos vagyok benne, hogy egy másik világban, ahol nem Joey legjobb barátja, hanem csak egy random srác a gimiből, réges-régen beleszerettem volna már, és arról álmodoznék, hogy egyszer végre észrevesz engem és ő is viszonozza majd az érzéseimet. Mert ő az a fajta ember, akit nem lehet nem szeretni.

De sajnos ez a valóság. Patrick igenis Joey legjobb barátja, én pedig ezért sosem szerethetek bele és nem fantáziálhatok a fiúról. Mert ő a bátyám haverja, és kész, ennyi. Semmi közöm nem kéne, hogy legyen hozzá, és ez a legrosszabb az egészben. Mert bizony van hozzá közöm, nem is olyan kevés. És egyszerre szeretek vele lenni és rángatnám el őt még egy éjszakai fürdőzésre, és egyszerre utálom mindkettőnket amiatt, hogy azt a személyt, aki az egyik legfontosabb mindkettőnknek, állandóan átverjük. Hetek óta hányok önmagamtól a sok kamuzás miatt, most meg még ezt a csókot is muszáj lesz elhallgatnom. De komolyan. Olyan, mintha szándékosan nehezítené meg az életemet.

- Tudod, azért jöttem ide, hogy segíts nekem, de még a problémámat is képtelen vagyok rendesen elmondani. Itt bőgök egy olyan srác miatt, akiért sosem szabadna egy könnyet sem hullatnom, és azt várom, hogy csak úgy megoldódjon az egész dolog - sóhajtok fel, majd hangosan kifújom az orromat. - Azt sem tudom, mit mondjak. Régen mindig volt nekünk beszédtémánk, órákig meséltem mindenféléről, most meg csak össze-vissza tudok neked magyarázkodni. Mi történik velem, nagyi? - hunyom le szorosan a szemeimet, a fejemet meg hátravetem és hagyom, hogy ellepjenek a gondolataim.

Ez lenne a szerelem? Elképzelhető, hogy szerelmes lennék Patrickbe? És ha igen, egyáltalán hogyan történhetett ez meg? El akarom őt felejteni minél hamarabb, de hiábavaló minden erőlködésem, ha csakis azon az elcseszett csókunkon jár az eszem. Az meg főleg akadályoz, hogy alig pár száz méterre valószínűleg a bátyámmal hülyéskedik, mintha semmi sem történt volna köztünk alig néhány órája. Bezzeg őt cseppet sem érdekli a dolog. Neki csak egy csaj vagyok a suliból, akit lekapott.

- Ezer meg ezer sztorit meséltél anno nekem az exeidről meg nagyapáról. Mindig azt mondtad, hogy csodás dolog, ha találkozik az ember egy olyan fiúval, akivel megértik és kedvelik egymást, a rózsaszín ködöt sem hagytad ki soha, ahogyan a sok nevetést és vidámságot sem, de valamiért sosem beszéltél a nehézségekről. A bizonytalanságról, amikor az illető nem tudja, hogyan érez a másik, a félelemről, amikor nem merünk nyíltan elbeszélgetni a kapcsolatunkról. Amikor félsz, hogy nemcsak te csalódsz, hanem a saját bátyád is. Méghozzá benned. Mert minden a te hibád. Miért nem avattál be ezekbe a dolgokba is? - kérdezem szomorúan. Tényleg sosem beszélt a fájdalomról, mindig csak a jóról. - Tudom, hogy amit most mondani fogok neked, azt nem fogod komolyan venni, mert azt hiszed majd, hogy ez is csak egy szokásos kamaszhiszti, talán igazad is van. De basszus, az élet egy hatalmas szívás! Eleve megszületsz úgy, hogy képtelen vagy magadról gondoskodni és két emberre vagy utalva, éveken keresztül ők gondoskodnak rólad és nagyrészt ők határozzák meg a jellemedet, aztán amikor már végre kapiskálnád az életet magadtól is, jön a pubertás, a toxikus emberek a környezetedben, az iskola, a sok dráma, csalódás. Felnőtt koromban meg mi lesz? Délelőtt dolgozni fogok, délután takarítok és főzök, este meg a gyerekeimről gondoskodom majd ki tudja, hány éven keresztül? Annyira monotonná válnak majd a napjaim, hogy egy csettintés alatt megöregszem és az lesz majd az egyetlen örömöm, amikor találkozni tudok az unokáimmal évente ötször? - hadarom idegesen, de aztán egyből meg is bánom az utolsó szavaimat. - Bocsánat, tudod, hogy nem úgy értettem, de egyszerűen elegem van ebből az egészből. Hogyan lehetséges az, hogy annyi fiú közül pont a bátyám legjobb barátja jön be nekem? Könyörgöm, nem egy romantikus tinifilmben élek! Ez tényleg a valóság.