XIII. Emlékek

3.8K 160 10
                                    

- Hagyjál már, istenem! Mondtam, hogy nem - válaszolok vöröslő fejjel, ami részben a téma miatt, részben pedig az engem kerülgető röhögőgörcstől van.

- De most miért nem? Csak képzeld magad elé, rohadt jó lenne - szívja a véremet tovább John vigyorogva.

- Tudod mi lenne rohadt jó? Ha most belefulladnál az óceánba - vágom rá folyamatosan nevetve.

- Jó, na, nyugi. Befejeztem.

- Ja, nem, engem nem zavar. Folytasd csak nyugodtan. Úgyis olyan viccesek, amiket mondasz. De komolyan, mindig is remek humorod volt, de a mai nap... - sóhajtok drámaian. - Egyszerűen csak dőlnek belőled a jobbnál jobb poénok. Főleg az előbbi. De tényleg, ezeket a kifinomult, stílusos vicceket tanítani kéne - fejezem be tök komoly hangsúllyal.

- Elképesztően örülök most ennek, Ash. Annyira sokat jelent számomra, hogy elismered humoromat, hogy azt te elképzelni sem tudod. Köszönöm szépen.

- Ne nekem köszönd, hanem a benned rejlő humoristának - vágom rá, mire mindkettőnkből kitör a nevetés.

- Na jó, akkor most már tényleg váltsunk témát! - javasolja.

- Ideje lenne - bólintok, majd érzem, hogy ismét kezd kicsit pirosas árnyalatúvá válni a fejem, amikor eszembe jut, hogy mivel szívatott az én jó barátom hosszú perceken keresztül.

- Szóval akkor holnap indultok? - fordítja komolyra a szót, ezúttal ténylegesen.

- Igen, úgy tűnik.

- Tehát a palid, te és a bátyád. Még szerencse, hogy elviselik egymást, különben elég kínos lenne szitu. - Ó, várjunk. Elnézést, tévedtem. Mégsem fordította komolyra a szót, főleg nem ténylegesen.

- Hát ez elég jó poén volt. Mondhatni életed legjobbja. Ez még az előzőkön is túltesz.

- Köszönöm, ez a bókod is nagyon jól esik. Elég sokat készültem rá - nevet fel halkan, amihez végül én is csatlakozom.

Na igen. Szóval holnap megyünk hárman le a nyaralóba, amivel kapcsolatosan elég vegyes érzéseim vannak. Bár az elmúlt egy-két napban egész jól érzem magam, illetve nincs annyira nagy bűntudatom - bár ez csak annak köszönhető, hogy ez idő alatt nem találkoztam Patrick barátaival, így mondhatni olyan volt minden, mint régen -, attól még mindig ott van az a tény, hogy mi továbbra is folyamatosan átverjük a bátyámat a legjobb barátjával együtt. Ő is megmondta múltkor, hogy tökre furán viselkedünk mindketten, még csak az hiányzik, hogy meg is tudja az okát. Elvégre ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet, hisz Joey jobban és régebb óta ismeri Patrick haverjait, mint én, a legtöbbel beszelő viszonyban is van. Nem is értem, hogy nem buktunk még le.

De őszintén? Annyira elképesztően unom már ezt a témát. Az életem pár hete csak arról szól, hogy hol mardos a bűntudat a hazugságaim miatt, hol pedig tökre boldog és felszabadult vagyok Patrick közelében. Sőt, igazából, ha nagyon röviden akarnám elmondani, az életem tulajdonképpen pár hete csak és kizárólag Patrickről szól. És nekem ebből kezd lassan iszonyatosan elegem lenni.

Éppen ezért is vagyok most itt, hogy megpróbáljak kicsit más dolgokra is koncentrálni, bár ez nem nagyon jött össze, hiszen az én szeretett barátom egyből őt dobta be új témának. Most komolyan. Hogyan lehetséges az, hogy még akkor is Patről van szó állandóan, ha ott sincs a közelben? A srác minden sztoriban szerepel, valahogyan mindig szóba jön, aztán meg ha esetleg mégsem... Nem, olyan határozottan nem létezik. Patrick Miller mindig ott van a középpontban, akár akarja, akár nem.

Egyébként tekintve, hogy nemsokára utazunk el - ráadásul miután itthon leszünk újra, lehet nem is tudok majd beszélni Johnnal a két nyaralás között -, megbeszéltük, hogy találkozunk. Ez be is következett, így most a parton ülünk ketten az egyre sötétedő égbolt alatt. Tudjátok, amikor még a felszínen van a nap, de mind tisztában vagyunk vele, hogy perceken belül az már eltűnik a látómezőnkből, és helyette mindent beborít majd a feketeség.

ÁL(OM)PÁRWhere stories live. Discover now