I. Patrick

6.5K 250 48
                                    

- Végre vége - sóhajtok fel hangosan, amint becsukódik a hátam mögött a bejárati ajtó.
Kibújok a fekete magassarkúmból, ami bár csak pár órát volt rajtam, úgy érzem ennyi pont elég is volt arra, hogy még három napon keresztül fájjon a lábam. Már szinte látom magam előtt a vízhólyagokkal díszített lábujjaimat.

- Szia, kicsim! Na milyen volt az utolsó nap? - kérdezi anya, amikor belépek a konyhába, majd ad egy puszit a homlokomra. Évek óta így üdvözöl, és ebben a gesztusban egyedül csak az a dühítő, hogy neki azóta sem kell még csak nyújtózkodnia sem ehhez a tetthez, mert még mindig iszonyatosan alacsony vagyok, ellenben a családom többi tagjaival.

- Olyan, mint eddig. Csak a szokásos. Idegesítő és okoskodó emberek annyi különbséggel, hogy ma még ez a hülye egyenruha is rajtam kellett, hogy legyen - vonom meg a vállam. - De szerencsére egy jó ideig nem kell újra elővennem - válaszolok, miközben csak azon jár az eszem, hogy muszáj megszabadulnom ettől förtelmes a gönctől minél hamarabb.

- Nem értem, miért panaszkodsz mindig, szerintem nagyon jól áll. Kiemeli a szép alakodat - mondja mosolyogva, miközben visszafordul a gáztűzhely felé, és megkavar valamit egy fazékban.

- Szerintem ez a szoknya csak a tacskó lábaimat emeli ki, de lényegtelen. Mit főzöl? - lépek mellé és egyből megcsap valami finom, enyhén fűszeres illat.

- Csak egy kis tejszínes-csirkés tésztát. Mindjárt kész van, ha gondolod már ehetünk is.

- Oké, csak előtte átöltözök, mert nem bírok tovább így létezni. Joey hol van? - érdeklődöm a bátyám honléte felől.

- A szobájában, szólj neki is kérlek! - mondja, mire bólintok egyet, majd a lépcső felé veszem az irányt. Az emelet tulajdonképpen a bátyám és az én birodalmam, ami tök jó, hogy így egy kicsit el vagyunk szigetelve anyáéktól. Csak egy közös fürdőszoba, a kettőnk hálója, plusz még egy vendégszoba található, ami amúgy tök felesleges, mert kábé még soha senki nem aludt benne, pedig már évek óta itt áll.

- Csá, csöves! - rontok be egy rövidke kopogás után, mert bár jó a kapcsolatunk, azért többnyire megadjuk egymásnak a személyes teret.

- Mi van, suttyó? Milyen volt a napod? - teszi fel anyához hasonlóan a kérdést vigyorogva, de ő csupán a bosszantás kedvéért, hiszen Joeynak valamilyen érthetetlen oknál fogva már tegnap elkezdődött a nyári szünet a sulijában az enyémmel ellentétben. Egyébként a környéknek egymástól a két legtávolabb lévő gimijébe járunk. Az okát különösképpen nem tudom, mert szinte ugyanolyan a két iskola, ráadásul így még nehezebb is a bejárás, de így alakult. Tipikus mi. Mindig túlbonyolítjuk az életünket.

- Igazán mókásan és szórakoztatóan telt, köszönöm szépen kérdésed - válaszolok egy fintorral. Csak most fogok menni tizedikbe, de máris elegem van az egész suliból, pedig még van hátra három keserves évem. - És te csináltál valami értelmeset is ma, vagy csak gépeztél?

- Szerinted? - kérdez vissza lesajnálóan.

- Szörnyű vagy.

- Dehogy vagyok. Amúgy nem mondta Ricki, hogy mikor jön át? - Ricki - aki igazából Patrick Miller, csak Joey mindig így hívja őt - a bátyám legjobb haverja, és ráadásul mindketten egy gimibe járunk, de ezen a két tényen kívül semmi közös nincs bennünk, szóval nem is tudom hova tenni ezt a kérdést. Jó, az igaz, hogy segítettük már ki egymást, ha nagyon vészhelyzet volt. Hazudtunk egymás szüleinek, hogy bevédjük a másikat, meg hasonlók, de ezekről Joey egyáltalán nem is tud.

- Nem, nem szoktunk ketten csak úgy leülni egymással cseverészni, sajnálom - nézek rá furán, ő meg flegmán legyint egyet válaszul, mintha nem egy olyan emberrel kommunikálna éppen, aki az épelméjű húga történetesen, hanem mintha egy reménytelen emberről lenne szó, aki nem képes semmit sem felfogni abból, amit mondanak neki. Úgy viselkedik, mintha mi már évek óta kavarnánk titokban a haverjával, csak annyira hülyének tartanánk mindenkit a környezetünkben, hogy senkinek sem tűnik fel az egész. - Mindegy, menj le, mert mindjárt ebédelünk! Én még gyorsan átveszem a ruhám - hagyom inkább ott és sétálok át a saját szobámba.

ÁL(OM)PÁRWhere stories live. Discover now