ÁL(OM)PÁR

XV. Pillanatnyi boldogság

Szerintem senki sem lepődik meg, ha azt mondom, hogy az egész út borzalmas és szinte kibírhatatlan.

Már a fél egyes indulást megelőzően sem vagyunk a legjobb passzban, hisz bár semelyikünk sem mutatja ki, Patricknek és nekem is sajog rendesen a fejünk a két kisebb baleset miatt, amit nemrég szenvedtünk, ez pedig alapból megpecsételi a hangulatot. Amiről fogalmazhatnék úgy is, hogy jelenleg nem a legvidámabb. Ja, mondhatni elég pocsék.

Órákon keresztül állunk a dugóban, nekem állandóan hányingerem van és szédülök annak ellenére, hogy egyébként egyáltalán nem vagyok az a rosszul lévő típus, éppen ezért nincs is kéznél gyógyszer, csak valahol a csomagtartó legmélyén. Egyetlen tabletta miatt pedig senki sem hajlandó feltúrni minden cuccunkat, ezért csak magamban szenvedek tovább hosszú ideig a hátsó ülésen. Közben pedig próbálom lefoglalni magamat, ezért megnézek fülhallgatóval pár epizódot az aktuális sorozatomból, az Agymenőkből, illetve olvasok is egy kicsit.

A fiúk is nagyon unják az egészet. Egy ideig még elvoltak, de aztán egyfolytában hisztiztek valami apróság miatt. Először csak azért, mert szomjasak, éhesek, vagy mert rossz az a szám, amit a rádió épp játszik, de mostanra már odáig fajul a dolog, hogy szó szerint minden probléma nekik.

Aztán eljön az a pillanat, amikor Patrick már Joeyt is szidja, hogy miért kellett megijesztenie őt a fürdőben, Joey pedig... Nos, Joey az Joey. Vagyis ő szokásához híven azt kritizál, akit csak tud. Anyázik a kamionsofőröknek, akik miatt lassan halad a sor, mintha ők tehetnének arról, hogy a bátyám egy türelmetlen, idegbeteg állat. Leoltja Patricket, hogy az nem az ő hibája volt, meg hogy amúgy is állandóan megijed valami miatt, sőt, néha még nekem is beszól, pedig én aztán semmi rosszat nem tettem ellene.

Ezek miatt persze a végére pedig olyan ingerlékenyek leszünk már nemcsak ők ketten, hanem mindannyian, hogy egyre sűrűbben dobálózunk kisebb-nagyobb sértésekkel, amiket bár egyáltalán nem gondolunk komolyan, itt és most mégis kibukik belőlünk mérgünkben. Még szerencse, hogy legalább annyira megmarad a józan eszünk, hogy se Pat, sem pedig én nem szóljuk el magunkat az álkapcsolatunkról, pedig amiatt is bőven cikizhetnénk egymásnak.

Szóval igen, összesítve elég rózsás a helyzet. Mind a nyolc óra és negyvenkét perc.

Egyedül két dolog javít az egészen; a légkondi, ami konkrétan megmenti az életünket az autóban a fülledt levegővel szemben, és persze a pihenők. Amikor is megállunk egy-egy benzinkútnál, és végre szétszéledhetünk néhány percre egyedül, hogy elmenjünk mosdóba, vegyünk magunknak kaját, innivalót, vagy amit épp akarunk. Mert higgyetek nekem, kell az a kis egyedüllét. Akármennyire is vagytok jóban azokkal a emberekkel, akikkel együtt utaztok, amikor össze vagytok zárva egy pár négyzetméternyi területen, egy idő után már az is idegesíteni fog, ahogyan a másik veszi a levegőt.

Nálunk legalábbis ez mindig így van. 

Aztán végre eljön az a pillanat is este kilenc után, amit annyira vártunk. Amikor már a következő megállóhelyünk a nyaraló, nem pedig egy útszéli benzinkút.

Gondolom mondanom sem kell, hogy persze aznap elmarad mind a takarítás, mind az úszás. Meg úgy ámblok minden, amit terveztünk. Hiszen amint bejutunk az ajtón, szó szerint csak annyira futja tőlünk, hogy beüzemeljük a hűtőt, majd a kajákat és a vitt jégakkukat beledobáljuk. Illetve hogy felhúzzuk magunknak az ágyneműnket, majd bedőljünk az ágyba, amiből aztán másnap délig ki sem kelünk.

- Jó reggelt! - jön be az apró konyhába Patrick egy óriási ásítás kíséretében, természetesen félmeztelenül, hogyan máshogy? Néha elgondolkodom azon, hogy biztosan direkt van egy csomószor póló nélkül, tudva, hogy mennyire jól néz ki. Aztán meg rájövök, hogy nem, mert nincs semmi oka arra, hogy ezt csinálja, hisz nem érdeke mutogatnia magát és a tökéletes felsőtestét pont nekem.