❝ Mindketten fuldokoltunk.
Először a gőgtől és a haragtól; aztán pedig mire feleszméltünk, már a ki nem mondott szavak akadtak a torkunkon. ❞
[ finnick odair x oc ]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Aspen hátát a hűvös téglafalnak vetve a tiszta kék égboltot fürkészte. Utálta, hogy az aratás napja volt az egytelen, amikor a körzete textilgyárainak füstöt pöfögő, ormótlan kéményei nem színezik fakó szürkére az eget.
Az aratás– legalábbis a Kapitólium szemében – igazi ünnepnap volt, így a munkának várnia kellett. A gyárak csarnokai és a iskolák csak másnap teltek meg újra élettel.
A kiégett, elhagyatott ház, aminek padlásán elrejtőzött tökéletes menedékhely volt. Mivel az emeletre vezető lépcsősor megsemmisült az épületet lakhatatlanná tevő tűzben csak egy rövid, de annál izzasztóbb mászás után lehetett feljutni ide.
Az életveszélyes állapota mellett viszont volt egy második érv is, amiért a nyolcadik körzet lakossága messze elkerülte a romházat.
Azt beszélték, hogy a tűzvész előtt egy olyan család lakott itt, akinek legidősebb gyermeke - Aspen bátyjához hasonlóan – a nyolcadik körzetet képviselve a vesztette életét a viadalon.
A családfő pedig - a gyásztól elborult elmével - magára gyújtotta az otthonukat, megpecsételve ezzel a saját, a felesége és két apró porontya sorsát.
A történet felidézése nyomán Aspen ajkain keserű grimaszra emlékeztető mosoly futott végig. Sötét kifürkészhetetlen szemeit ugyan nem érte el, de arra jó volt, hogy sápadt bőre ellenére egy fokkal élettelibb látványt nyújtson a romok között.
Ha az ő drága édesapja az ócska pancsolt szesz helyett csak egyszer is egy doboz gyufával tért volna haza a textilgyárban lehúzott műszak után, most nem kéne az aratás miatt aggodalmaskodnia. Nem lenne több, mint egy egyszerű hamu és egy ködösen elregélt rémtörténet, amivel a idősebb gyerekek az alsósokat rémisztgetik.
A rossz nyelvek azt is beszélték, hogy a ház romjait kísértik, de Aspent már rég nem riasztották holmi lidérces históriák.
A valóság volt az, amitől igazán félnie kellett.
Régen persze a többi körzetbeli gyerekkel együtt ő is rettegett a háztól, mostanság viszont a leomlott falak között lelt menedékre.
Ezrah temetésének délutánján járt itt először, amikor is az édesanyja és a többi felnőtt kiabálására fittyet hányva igyekezett minél távolabb kerülni az otthonuktól. Bátyja vidám kacaja és megnyugtató jelenléte nélkül végtelenül üresnek tűnt közös szobájuk.
Akkor vette be magát az omladozó épületbe, amikor Ezrah barátai - akik szintén meghívást kaptak a szűk körű búcsúsztatóra - kezdték sarokba szorítani őt.
A nevét szólongató alakok egyre közeledtek, mögötte pedig nem volt más, mint a zsákutca végén álldogáló omladozó kísértetház.
Mászás közben nem csak a térdét és a könyökét horzsolta le, de a tenyerét is. Összepréselte hát ajkait és a végtagjaiba nyilalló fájdalom ellenére kitartóan küzdötte magát feljebb. Hangtalanul mászott, beleolvadva az egyre hosszabbakká váló árnyékokba.
