❝ Mindketten fuldokoltunk.
Először a gőgtől és a haragtól; aztán pedig mire feleszméltünk, már a ki nem mondott szavak akadtak a torkunkon. ❞
[ finnick odair x oc ]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A Cainnal váltott kézszorításuk rövid volt és velős. Aspennek nehezére esett szemkontaktust teremtenie, amivel a vele szemben álló is hasonlóképpen lehetett. Kevesebb mint egy héten belül huszonkét másik gyerekkel együtt egymás torkának esnek az arénában. Nem volt szükség fölösleges jópofizásra.
Miután Panem himnuszának utolsó hangja is lejátszásra kerültek Cainnal együtt beterelték őket a városháza épületébe. A hófehér egyenruhás békeőrök – az esetleges szökést megakadályozva – folyamatosan a sarkukban loholtak.
Egyszer már volt alkalma megtennie az utat a búcsúzkodás helyéül szolgáló szobák felé. Ez alkalommal viszont nem szegte le a fejét és a sírás is elkerülte őt. Helyette a morbid kíváncsiság hajtotta. Nagy valószínűséggel - a vasútállomáson kívül – úgyis ez lesz az utolsó helyszín, amit a szemügyre vehet a körzetéből, így hát minden apró részletet az elméjébe akart vésni.
A molyrágta régi függönyöket – amik a körzetük iparára tekintettel még szánalmasabbnak tűntek- , a leváló tapéták mintázatát és a fémes illatot ami az ujjaira tapadt a kilincsek megérintése után.
A búcsúzásra szánt szoba ajtaja erős csattanással, majd egy sokkal halkabb fémes kattanással csukódott be mögötte. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy a helyiség, ahova beterelték nem egyezik meg azzal, amiben öt évvel korábban Ezrah-tól kényszerültek búcsút venni.
Lehuppant a kanapéra és az ölébe ejtette remegő kezeit. A szerettei érkezését várva szórakozottan kapargatni kezdte a körmeivel a tenyerére száradt alvadt vért.
Sosem tudott igazán kiigazodni az érzelmein. Mit is kéne most egészen pontosan tennie? Dühöngeni esetleg kétségbeesetten zokogni? Nem, az nem ő lett volna... Aspen Aconite arca nem árult el érzelmeket. Az agyában lévő fogaskerekek viszont veszettül forogtak.
Az ajtó kattanására felkapta a fejét. Lassan felemelkedett a kanapéról és az ajtóban toporgó párosra pillantott. Egyikük sem szólalt meg egy jó darabig, csak álltak ott mozdulatlan, hulla sápadt arccal, mint aki kísértetet látott.
Talán tényleg így van... gondolta édesapjára nézve. Szemei nem a jelenre fókuszáltak, csak is a múltba tekintettek. Nem is Aspent látta maga előtt, hanem idősebb gyermekét.
A háta mögött álló ingaórára sandítva sóhajtott egyet. A búcsúzásra szánt idő vészesen szaladt, így hát ideje volt megszólalnia.
- A remény mégis elhagyott minket... - mosolyodott el szomorúan, mire az édesanyja torkából feltört a zokogás.
Összevonta a szemöldökét. Amikor Ezraht sorsolták ki nem sírt.
Aspen tizenkét éves fejjel nem tudta eldönteni, hogy a búcsúzkodás alkalmával a döbbenet fagyott rá édesanyja arcára, vagy csak Ezrah kedvéért akart erős maradni. Az ő szemeiből csak úgy patakoztak a tehetetlen düh szülötté könnyek. Talán ezért nem emlékezett pontosan minden részletre arról a napról.
