❝ Mindketten fuldokoltunk.
Először a gőgtől és a haragtól; aztán pedig mire feleszméltünk, már a ki nem mondott szavak akadtak a torkunkon. ❞
[ finnick odair x oc ]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Aspennek elegendő volt egy pillantást vetnie a színültig töltött kádra, hogy valami elkattanjon benne. A gondolattól, hogy bármely porcikája víz alá kerüljön izzadni kezdett a tenyere, a szíve pedig, majd kiugrott a helyéről.
Az ösztönei azt súgták neki, hogy meneküljön, ő pedig maradéktalanul hallgatott rájuk.
- Mégis mi ütött beléd Aspen?! Gyere vissza!
Aspennek azonban esze ágában sem volt visszamenni. Úgy rohant, ahogyan a remegő lábai engedték neki; mintha csak újra az arénában lenne. Ki a szobájából, át a tágas nappalin, végig a folyosón és be a liftbe. Nem érdekelte az átalakító csapat kiabálása, se az ebédhez terítő avoxok döbbent tekintete. Ököllel rávágott a panelen található egyetlen világító számra és csak akkor mert fellélegezni, amikor az ajtó bezárult mögötte.
Szüksége volt pár hunyorgással töltött másodpercre, hogy hozzászokjon a tetőn uralkodó fényviszonyokhoz. A világos burkolat visszaverte a nap sugarait ettől pedig úgy érezte, mintha máris a vakító reflektorokkal bevilágított színpad közepén állt volna.
Az orcáját cirogató szellő hiába sietett a segítségére, a pulzusa továbbra se akart visszaállni a normális kerékvágásba. Itt nem vesznek kamerák, nyugtatta magát legalábbis nem olyanok, amik élőben közvetítik a szenvedésem.
- Bámuljatok csak... - suttogta maga elé. Egy rózsalugas mellett rogyott le és a tenyerébe temette az arcát. Ti tettétek ezt velem.
Nem tudta volna megmondani, hogy órák vagy percek teltek el addig, ameddig szaggatott lélegzetvételei újra a normális ütemet kezdték el követni. Cecelia a hóna alá nyúlva megpróbálta felsegíteni őt, de Aspen elesegette a kezeit. Egyedül akart feltápászkodni, de az erőfeszítésének a jutalma csak a kezébe nyilalló fájdalom lett. A hófehér, illatozó rózsák tüskéikkel megvédték magukat a gyanútlan betolakodótól.
Az aláhulló apró rubintokat látványa, mintha egy álomból ébresztették volna fel. Az érzékei kiélesedtek, így nem csak az újbegyei lüktetését kezdte megérezni, de azt az óvatos érintést is, ami visszacsúsztatta a köntösét a csupasz vállára.
- Mindjárt megyek fürdeni Cecelia...
- Az valóban rád férne - érkezett a válasz a háta mögül. A hang azonban határozottan nem az ő mentorához tartozott, ez pedig újra megkondította a vészharangokat fejében. Kapkodása viszont csak egy újabb fájdalmas találkozáshoz vezetett, ezúttal egy másik rózsabokorral.
- Csak levegőzni jöttem - Emelte fel a kezeit védekezően Finnick, de a gesztus haszontalannak bizonyult Aspen ösztöneivel szemben. Még nem szakadt el igazán az aréna borzalmaitól és abban sem volt biztos, hogy valaha sikerül-e neki egyáltalán. - Pont, mint te.
Egymástól jó tíz lépésnyire néztek farkasszemet, de Aspen a kettőjük között lévő távolság ellenére továbbra is végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát.
- Kezdem azt hinni, hogy a sors keze van a dologban, amiért mindig itt futunk össze.
Finnick tekintete hosszasan elidőzött rajta. Tengerzöld szemei, mintha a lelkébe fúródtak volna, amitől Aspen ha lehet még az eddigieknél is meztelenebbnek érezte magát. Tisztában volt vele, hogy mit vizslatott: Minden szempontból pocsékul festett. Üres tekintet, Véraláfutásos szemek, Carver ujjainak nyoma a nyakán...
- A győzelem ára - Aspen érces hangja tökéletesen alátámasztották a szavait.
- A valódi árat itt fizetjük meg, nem igaz? - mutatóujjával megkocogtatta a halántékát, szavaiba pedig a megszokottnál több keserűség és kevesebb gúny került.
Egy jó ideig nem felelt. Csak nézte őt, mintha most először látná igazán. Habár jóval magasabb volt, de így is csak egy-két évvel tűnt idősebbnek nála. Igaz, az ő testét nem tarkították kék-zöld foltok, de elgyötörtnek tűnt. A szemei alatt pedig - amelyekről a kapitóliumi nők és olykor férfiak ódákat zengtek - olyan árkok ültek, hogy azt az arénát megjárt Aspen is megirigyelhette volna. Biztos sok átvirrasztott éjszakával járt Annie útjának egyengetése a viadal alatt.
A negyedik körzeti lány élettelen testének képe újfent beférkőzött a tudatába. Borzongás futott végig a gerincén. Kegyelem ide vagy oda, az ő vesztét is az én számlámra írják.
Vajon Finnick is így gondolja? Adósság - mégha Aspen nem is ilyen céllal nyújtotta át a bogyókat - megfizettetett. Nem akartam őt bántani. Ami azt illeti senkit sem. Mindent azért tettem, hogy végre hazatérhessek. Ölt, mielőtt más megölhette volna.
Újfent Finnickre nézett. Túlságosan fáradt volt hozzá, hogy nehezteljen rá. Ez persze nem jelentette azt, hogy ez fordítva is így van...
Megint izzadni kezdett a tenyere.
Vajon újra a korlatnak nyomja? Vagy valami rosszabbat tesz vele? Elvégere ő beváltotta az ígéretét. Megölte Annie-t és ami azt illeti fél tucat másik gyereket is. Finnick Odair, a kapitólium szépfiúja, pedig olyannak tűnt, aki az arénán kívül is simán megúszhatna egy gyilkosságot.
Finnick Odair azonban valami olyat tett, amire még a legrosszabbakat feltételező Aspen sem számított. Gratulált neki.
- ...Megérdemelt a győzelem volt.
Megérdemelt? Mit ért ez alatt? Megbékélt Annie elvesztésével? Netalán szarkasztikus megjegyzésnek szánta az egészet?
Mielőtt megkérdezhette volna, hogy hogyan is érti ezt, Cecelia mogorva alakja tűnt fel mögöttük. Finnick felé biccentve egy fokkal barátságosabbé varázsolta az arcát, de a homlokráncolásának nyoma továbbra is ott virított a két szemöldöke között.
- Ha megbocsátasz Finnick elrabolnám a győztesemet...
- Csak nyugodtan Cecelia... Nemsokára úgyis találkozunk a győzelmi banketten - válaszolta, Aspen pedig nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a szavait sokkal inkább neki, mintsem a mentorának címezte.
Cecelia egészen a liftajtó becsukódásáig várt, hogy leteremtse. Szúrós tekintete ellenére le se tagadhatta volna az aggodalmát.
- Mi ütött beléd Aspen? A frászt hoztad Giadáékra...
Tudta, hogy az őt körülvevő emberek közül, mint korábbi győztes, egyedül Cecelia lett volna képes megérteni őt, de nem volt kedve magyarázkodni. Inkább lesütötte a szemeit és megpróbálta maszatos kezeit a köntöse anyagába törölni. Cecelia ekkor szúrta ki a kezein éktelenkedő sérüléseket.
- Mi történt a kezeddel?
Aspen hiába is próbálkozott, nem tudott megszabadulni a ráalvadt vértől, így csak megvonta a vállát.
