❝ Mindketten fuldokoltunk.
Először a gőgtől és a haragtól; aztán pedig mire feleszméltünk, már a ki nem mondott szavak akadtak a torkunkon. ❞
[ finnick odair x oc ]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Aspen hosszú ujjai olyan erővel markoltak rá a WC kagyló makulátlan porcelánjára, hogy elfehéredtek az ízületei.
Kavargó gyomra lassan végleg feladni készült a harcot vacsorája bennmaradt részleteivel. A ténynek -, hogy a taktikai falás nem összeegyeztethető a testét időszakonként szinte teljesen megbénító idegességgel - az előételnek leküldött kaviáros szendvicskék émelyítő loccsanása adott nyomatékot.
Miután az utolsó emésztetlen darabok is távoztak a szervezetéből, néhány mély lélegzetvétellel kiegyenesedett, és remegő lábait mozgásra bírva a mosdókagylóhoz battyogott.
A futó pillantás, amit a tükörképe irányába küldött elegendő volt hozzá, hogy egy időre elvegye a kedvét attól, hogy újra belenézzen. Sápadt bőr, vörös szemek és verejtéktől gyöngyöző homlok. Nem úgy nézett ki mint, akinek a kegyeiért a kapitóliumi nézők kevesebb mint huszonnégy órán belül ölre mennének.
A jéghideg víz, amivel átöblítette az arcát valamicskét segített rajta - hiszen a gyomrában érzett émelygés valóban csökkenni látszott - de a víz a tagjain eluralkodó ólmos fáradtsággal szemben tehetetlen volt.
Tudva, hogy a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek nagy részétől megszabadult, elzárta csapot és a hálószobája felé vette az irányt. A hiúság ideje még nem érkezett el a meggyötört lány számára.
A szobája küszöbén azonban megtorpant. Legnagyobb bosszúságára nem volt egyedül a helyiségben.
Cecelia az hatalmas franciaágya szélén ült és az Aspen által az étkezőkocsiból elcsent kést forgatta az ujjai között.
- Majdnem a torkodon akadt a mohóságod? - kédezte szórakozottan.
- Nem te mondtad, hogy együnk, mert az arénában minden csepp erőnkre szükség lesz?
- Ez így igaz, de tudod nem árt, ha a leküldött étel mennyiség... Nos lent is marad.
Aspen elengedte a füle mellett az epés megjegyzést. Karba tette a kézét és az ajtókeretnek dőlt, hogy úgy nézzen farkasszemet a mentorával.
- Minek köszönhetem a váratlan megtiszteltetést?
- Mint mentorod nem látogathatom meg, minden hátsó szándék nélkül, a szobájában kuksoló kis védencemet?
- Nagyra értékelem, amit tenni próbálsz értem, de okkal zártam be az ajtót...
- Én pedig okkal nyittattam ki a mozdonyvezetővel... Tetszik vagy sem a segítségemre szorulsz, még akkor is, ha nem csak ahhoz vagy túl önfejű, hogy hozzám fordulj, de ahhoz is hogy egyáltalán elhagyd azt a nyomorult hálófülkédet.
- Talán jó itt nekem!
- Akkor mégse vagy olyan okos, mint amilyennek Savera leírt téged.
