❝ Mindketten fuldokoltunk.
Először a gőgtől és a haragtól; aztán pedig mire feleszméltünk, már a ki nem mondott szavak akadtak a torkunkon. ❞
[ finnick odair x oc ]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Aspen összerezzent és megpördült a tengelye körül. Annak ellenére, hogy a szemei már hozzászoktak a kivilágítatlan kert fényviszonyaihoz, időre volt szüksége, hogy kivegye a közeledő magas sziluetthez tartozó önelégült arcot.
Ez a szemétláda még jól is szórakozik azon, hogy megijesztett...
- Almát?
Finnick Odair - a felkínált gyümölcsöt a magasba emelve - úgy állt ott, mintha a kert ékkövének számító szobor lenne. Aspen szótlanságát zokon véve megrántotta a vállát és nemes egyszerűséggel lehajította az almát a tetőről.
Képtelen volt véka alá rejteni a megrökönyödését. Egészen addig követte a tekintetével a gyümölcs röppályáját, amíg az el nem tűnt a szeme elől; utána már csak az éles sípoló hang maradt belőle.
Aspen a fülére szorította a kezét a férfi pedig megengedett magának egy kurta kacajt. Felemelte a jobbját, az alma pedig - mintha időközben valami bumeránggá változott volna - egyenesen visszarepült a tenyerébe.
Felvágós...
- Eszem ágában sem volt levetni magamat innen - válaszolta miután elhalt a sípolás. Nyelt egy nagyot látva, ahogy egyre csak fogy a közöttük lévő távolság.
Finnick egy lépésnyire tőle torpant meg; a közöttük lévő magasságkülönbség, pont ugyan olyan feszélyező volt, mint az első alkalommal amikor egymásba botlottak. A férfi eközben egy pillanatra sem volt hajlandó levenni a szemét Aspenről.
- Helyes, kár lenne kilapítani egy ilyen csinos arcot a kiképzőközpont előtti placcon - azzal beleharapott az almájába. - Szóval, ha nem az önkezű halál kétségbeesett gondolata hozott ide, akkor mégis micsoda?
Aspen ujjai olyan erővel szorultak rá a korlátra, hogy a halvány fény ellenére is tisztán kivethetőek voltak elfehéredett ízületei. Elképzelte, hogy hosszú ujjai ennek pöffeszkedő alaknak a nyaka köré fonódnak, e gondolat pedig egy apró elégedett mosolyt csalt az arcára.
- Mivel nem vagy szószátyár kedvedben úgy tippelem ki kell szellőztetned a fejedet a nagy nap előtt... Szó mi szó, a friss levegő és ez a kilátás csodákra képes...
- Mit akarsz tőlem Odair? - Szűrte a fogai között a szavakat. Szinte köpte őket, mintha kiejtésük is égetné a torkát. Igencsak fogytán volt már a türelme.
Közben kisodort a szeméből az egyik kusza hajtincset, amit egy hirtelen szélroham incselkedve az arcába fújt; de tekintve, hogy milyen magasan voltak, szélmalomharcnak tűnt az egész.
- Egy unalom űző szellemes beszélgetést, - suttogta, majd letépett egy magnólia virágot és Aspen füle mögé tűzte vele a rakoncátlankodó hajtincset - no meg talán egy kicsivel barátságosabb hangsúlyt, ha már a sors úgy hozta, hogy egyikünk szemére sem jött álom.
