A Maffia Foglya!

32. rész

Varázslatos érzés volt reggel arra ébredni, hogy Adam óvatosan ölel, és,  hogy a nap bevilágítja a szobát. Egy hosszú póló volt rajtam és egy rövid nadrág. A sebeim bevoltak kötözvel és tiszta voltam. Fogalmam sincs, hogy köszönjem meg Adamnek, hogy megtalált és megmentett. Az életben nem fogom tudni neki meghálálni. Szerettem volna vele szembe fordulni, csak attól, hogy elhozott még a sebeim ugyanúgy megvannak és fájnak. Ezért lassan elkezdtem simogatni a kezét amivel a derekam fogta óvatosan.
-Felébredtél Kicsilány? Hogy érzed magad?
-Nem akartatlak felébreszteni.
-Félálomban voltam. Na?
-Nem tudom szavakba kifejezni azt, hogy milyen érzés érezni azt, hogy itt vagy mellettem, hogy nem abban a hideg pincében kell lennem.
-És a sebeid?
-Mindenem fáj. De már nem annyira mint tegnap.
-Sajnálom, hogy nem találtalak meg előbb. Sajnálom, hogy ennyi ideig ott voltál.
-Ugyan már. Nem a te hibád. Örülök, hogy megtaláltál. Felfoghatatlan az amit most érzek és nem tudom, hogy az életben, hogy fogom neked meghálálni azt, hogy megtaláltál és megmentettél. Köszönöm.
-Nem egyedül találtalak meg. Egy olyan ember segített abban, hogy megtaláljalak, hogy nem is selytettem volna, hogy az életben szóba állok vele úgy, hogy ne akarjam egyből megölni.
-Kiről beszélsz?
-Kislány az apád segített megtalálni.
-Az apám?-kérdeztem meglepetten?
-Igen. És szeretne találkozni veled.
-Nem érdekel. Ha húsz évig, mégcsak arra sem volt képes, hogy egy nyamvadt levelet írjon nekem, akkór nem érdekel, hogy mit akar.
-Kislány. Tudom, hogy nem szívleled az apád, de segített megtalálni és ennyit muszáj megtennünk neki, hogy legalább megnéz, hogy jól vagy-e.
-Segíts felülni.- Adam felállt az ágyról, majd átjött az én óldalamra, megfogott a hónam alatt és felültetett. Majd visszasétál az ő helyére és ő is felült mellém és nekidöntötte a hátát az ágy hátának.
-Engem nem érdekel, hogy ő mit akar. Őt sem érdekelte az, hogy mindig csak azt akartam, hogy legyen apám. Őt sem érdekelte az, hogy úgy nőtt fel, hogy őt várom. Nem érdekelte az sem, hogy kislányként mennyit sírtam, hogy más gyerekeknek van édesapjuk, közös programokat tartanak és én nem tudom ezt tenni, mert az én apám elhagyott. Őt nem érdekelte az, hogy a legjobb barátnőmtől nem irigyeltem mást csak az apját. Őt nem erdekelte az sem, hogy mindig arra vágytam, hogy majd az apám féltsen a fiuktól, hogyha bajom van tudjam elpanaszolni neki, hogy éjjel az ő karjaiban aludjak el, hogy tudjam mellette mindig biztonságba vagyok, hogy legyen egy örök támaszpontom akire számíthatok, ha csak rossz napom is volt. Őt nem érdekelte, hogy én az apámat akarom. Akkór őszintén? Engem miért érdekelne, hogy ő mit akar húsz év után? Miért érdekelne, hogy húsz év után most kezd el aggódni? Egy nyamvadt képet nem láttam rolla soha. Nem tudom, hogy néz ki. Alacsony, vagy magas? Kövér vagy izmos? Van haja vagy nincs haja? Milyen a szeme színe? Adam. Én nem tudom, hogy kellene ehez viszonyúljak. Nem tudom, hogy hogyan szólítsam. A nevén vagy úgy, hogy apa? Tegezzem vagy magázzam? Nem tudom, Adam. És félek megismerni. Félek megpillantani. Nem tudom. Nem tudom.-estem kétségbe és az arcomon szépen egymás után gördültek le a könycseppek. Mert szeretném megismerni csak félek. Adam felém fordult majd megölelt.
-Én itt vagyok Hercegnőm. Mindvégig melletted fogok állni és kapaszkodhatsz belém. Én itt vagyok és vigyázok rád. Ígérem.
-Köszönöm Adam. Nem tudom mihez kezdenék nélküled. Szeretlek.
-Nem kell ezt megköszönnöd. Én is szeretlek. Mindennél jobban. De most menyjünk enni, kell neked az energia. Hogy legyen egy kis erőd.
-Oké. Adam kérdezhetek valamit?
-Persze Kedvesem.
-Mi lett vele? Mit teszel vele?
-Bogaram. Nem kell te azt tudd. Ezért te ne aggódj.
-Szeretlek.
-Tudom.
-Na!
-Tudod, hogy szeretlek.

Ezután segített elkészülni majd levitt a konyhába és nekiláttunk enni.

      

       E❤