A Maffia Foglya!

47.rész

Sofia Ross szemszöge

Miután Nikolas, apa és az embereim elhagyták a házat, teljesen elmerengtem. Nem figyeltem semmire, csak gondolkodtam. Adam, és Sam járt a fejembe meglepő módon. Amióta nem láttam őket, csak rájuk tudok gondolni. Na meg a csöppségre aki a szívem alatt növekszik. Adam még nem is tudja, hogy terhes vagyok, hogy az ő gyerekét várom. Szar az élet.
Hirtelen arra eszméltem fel, hogy mocorgást hallok kintről. Leültem a földre a kanapé mellé és vártam. Egyszer csak hirtelen valaki a hátam mögé lépett, és egy zsákot húzott a fejemre. Sikoltani kezdtem, de az a valaki fejbe ütött valami keménnyel és ismét a megszokott sötétség köszöntött.

Adam Black szemszöge

Nem a legmegfontoltabb ötlet volt egy szúrással megindulni, hogy vissza szerezzem Sofit, de amikor meglátom az majd kárpótolni fog.
Az régről ismert hely felé közeledve egyre több emlék jutott eszembe. Régen a testvéremként tekintettem Pietrora és a húgára Alicera. Apáink nagyon jó barátok voltak, együtt nőttünk fel. Alicet nagyon szerettem. Egy kedves és gyönyörű angyal volt. Kis szöszke, kék szemü kislány. Öt évvel volt kissebb nálam és Pietrónál. Mindig megvédtük őt és ha sírt vagy félt mindig megvigasztaltuk. A hely amerre megyünk, ott nőttünk fel.  Ott edzettek minket. Amikor nem edzettünk akkor bújócskáztunk, vagy szórakoztunk, de mindig itt, vagy nálunk. Mindig együtt voltunk. Mikor Alice tizennyolc éves lett akkor halt meg.
Akkor még kezdő voltam. Abban az időben még úgy szálítottuk a drogot, hogy kis tasakokba tettük, voltak szálítók, akik a kis tasakokat lenyelték és amikor megérkeztek a célhoz ahova le kellett szállítani a cuccot, akkor kihányták azt. Amikor Alice meghalt akkor hiányzott egy emberünk és mivel sem én sem Pietro nem volt ott, ezért bevállalta azt  hogy ő viszi. Az egyik tasakot nem zárták be jól, ezért kihasadt a gyomrában és túladagolásban meghalt. Amire odaértem akkor már nem lehetett tenni ellene semmit. Úgy éreztem, hogy cserben hagytam a húgom, hisz nem voltam ott. Mikor Pietro odaért csak annyit látott, hogy Alice holtan fekszik az ölemben. Azóta sem hagyta Pietro, hogy megmagyarázzam a dolgokat ezért bosszút akar állni rajtam a húgáért. Neki a húga volt a legfontosabb, nekem most Sofi a legfontosabb ezért ott próbál ártani nekem ahol a legjobban fáj.
Lassan gorultunk be az elhagyatott gyár épületébe. Rászorítottam a fegyveremre, vettem egy nagy levegőt, lassan kifújtam, és miután megállt a kocsi kiszálltam. Bicegve indultam el, magam előtt tartva a fegyverem, majd a csapat egyik felének intettem, hogy menjen balra Roberttel és Nikolassal míg a csapat másik fele velem jött. Ilyenkor álltalában Sam jön velem csak az a Seggfej kórházba juttatta. Biztos zabos lesz majd, hogy nem tudott segíteni megmenteni Sofit.
Óvatosan és csendben lépkedtünk befelé a csapatommal. Tegnap az én embereim is megérkeztek Nikolashoz ezért a csapatom fele az én embereimből állt. Intettem a csapatnak, hogy álljon meg, majd a fal takarásából kinézve felmértem a terepet. Nem voltak sokan. Maximum húsz ember volt. Aztán egy személyen megmeredt a tekintetem. Sofia egy, székhez volt kötözve vérző fejjel. Már nem érdekelt a lábam. Amikor láttam, hogy az egyik gyökér odaáll a nyöszörgő Sofiához és arcon üti akkor hírtelen rohadt ideges lettem, intettem a csapatomnak, az egyik emberem jelzett Robertéknek és kiléptünk a fal mögül. A két csapat bekerítette két félőről az "ellenseget", így esélyük sem volt. Futottam előre. Egy embert fejbelőttem, és siettem tovább a Hercegnőmhöz. Az egyik emberem szaladt utánam és fedezett. Öt perc alatt leállt a lövöldözés, én  pedig nagy nehezen letérdeltem Sofi elé, kikötöztem a lábát, majd a kezét.
-Itt vagyok Hercegnőm. Itt vagyok.- Sofi lassan rámemelte a tekintetét.
-Adam.-mondta. És elsírta magát. Robert segített felállni, majd felemelte a székről a síró Sofit. Az ép lábamra támaszkodva megálltam, majd magamhoz húztam a síró Sofiát. A lány átfogta a derekam, majd szorosan hozzám bújt. A szívem az életben nem fájt úgy, mint amikor látnom kellett, ahogy az a kis törékeny angyal, sírva kapaszkodik belém, mint egy mentsvárba. Sajnáltam, hogy ilyenbe kellett részesüljön. Nem engedhetem, hogy ilyeneket éljen át. Szeretem.
És amit még magamnak se merek bevallani, ezzel a szeretettel okozok neki a legtöbb fájdalmat.

        E❤