Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

A levél (Part 1)

Drága Gyermekem!

Látod, még csak nemrég fogantál, de már most attól félek, nem fogunk elég időt együtt tölteni. Bár talán az örökké sem lenne elég. Már csak azt remélhetem, téged sikerül biztonságba juttatnunk. Édesapád szerint butaság ez az egész. A levél is. Lehet, hogy neki lesz igaza. Aprócska esély van rá. Akkor elégetem ezt a firkát.

A húgom megőrült. Nem ezzel akartam kezdeni. Ma elkezdek egy naplót, abból, ha eljön az ideje, megtudhatod, mi történt. Meg kell tudnod. Magda nem fog megbocsátani. Már nem. Nem fog megelégedni a halálunkkal. Ha megtudja, hogy létezel, te is veszélybe kerülsz, nem számít, hány év telt el azóta.

Töméntelen dolgot szeretnék leírni, de nem lehet. Olvasd el a naplót. A naplómat. Abból megismerhetsz minket, ha

Tessék. Már sírok is. Milyen butaság. Látod, ez sem úgy sikerült, ahogyan terveztem.

Biztos vagyok benne, hogy Te erősebb leszel, erősebb vagy nálam. Hisz az apád vére is az ereidben folyik. Olvasd a naplót! Közben mindig tudd, hogy nem bántam meg semmit! Még ebben az ostoba helyzetben is boldog vagyok. Légy Te is az! Légy boldog!

Határtalan szeretettel:

Édesanyád

- x - x - x -

Egy hónap telt el azóta, hogy hazajöttünk és minden megváltozott. Megakadtunk egy nagyon kellemes, de nagyon fura és nagyon kényelmetlen helyzetben. Nevezetesen Geri farkasa teljesen kisajátított magának. Azért mondom, hogy a farkasa, mert ő saját bevallása szerint soha nem menne ilyen messzire. Küzd is ellene rendesen, mert ez a bizonyos helyzet nem igazán engedi meg, hogy a falkával is törődjön. Márpedig ő az Alfa! Meg már én is. De valami nem stimmel és nekem halványlila cickafarkam sincs róla, micsoda. Hacsak nem az, hogy alfanőstény lennék egy vérfarkasfalkában, mikor nem, ismétlem, NEM vagyok farkas.

Az egyetlen dolog, ami ez ellen szól, az Tina elszólása. Persze Geri folyton mondogatja, hogy nem ez az ok, de őt mostanában nem lehet elfogulatlannak nevezni, ha rólam van szó. Marad Tina. Nem lopta be magát a szívembe azzal, hogy áthajított két ajtón és majdnem egy falon is, miközben meg akartam menteni a párját. Az utóbbi időben sem kedveltem meg jobban. Meg is lepődtem, mikor pár napja felhívott. Nem az engem leginkább foglalkoztató helyzetről akart beszélni, hanem az esküvőről. Esküvő. Most. Mondjuk nekem édes keveset kellett törődnöm a dologgal... Közben egyszer csak elejtette, hogy Geri mostanában különösen viselkedik.

Arra gondolhatott, hogy gyakorlatilag alig látják. Mert bevette magát a házamba és senkit nem enged be. Komolyan. Senkit. Néha, ha nagyon muszáj falkaügyben intéznie valamit és sikerül felülkerekednie a farkasán, ő kimegy, de senki más se ki se be.

Azt majdnem elfelejtettem, hogy Geri farkasa mostanság elég sűrűn Geri testében leledzik. Onnan lehet felismerni, hogy kicsit ezüstösebb a szeme. Inkább olyan, mint a higany. Mint mikor farkas alakban van. De az is lehet, hogy csak én képzelem bele, mert más még nem volt hajlandó észrevenni.

Tinánál tartottam. Mondott valami olyasmit, hogy ez az egész párválasztási parádé nem merül ki abban, amin mi már túlestünk. Ennyi. Semmi, hogy akkor mégis mi az anyám kínja kell hozzá. Semmi. Gerit is kérdeztem. Semmi. Már az is megfordult a fejemben, hogy megkérdezem Jakab bá'-t vagy Christ vagy akármelyik farkast, akit más falkából ismerek. Csak ne éreztetné mindenki azt, hogy ez túl... intim ahhoz, hogy hangosan kimondják.

Nagyon reméltem, hogy a végén kiderül, teljesen felesleges volt ez az egész cécó.

Tehát... újra telihold.

A Hold fölkelt, a Nap még nem ment le, mikor Geri fogta magát és átfarkasult. Aztán kirohant a házból, be az erdőbe. Sötétedett, mikor visszatért... egy nyúllal a szájában.

Legalább nem egy őzikével érkezett.

Igazából nem is tudom, miért lepett meg ennyire a dolog. Mostanában elég sok farkasos megnyilvánulása volt. Az utolsó fa törzsénél megtorpant. Látszott rajta, csak most jutott eszébe, hogy ez talán nem a legjobb ötlet.

Korábban úgy gondoltam, ő tökéletes összhangban van a farkas részével. Mostanában viszont gyakran előfordult, hogy nem értettek egyet. Miattam. Néha azt kívántam, bár visszacsinálhatnánk az egészet, csak ne kelljen őt így látnom... A farkasa csinálja a – gondolom szokásos – farkasos dolgokat, mire ő meg folyton figyelmezteti, hogy én nem vagyok farkas. És még azt mondja, nem ez a gond. Elég sokszor ismételgeti. Igazából túl sokszor. Többször, mint én!

Előrelépett, aztán hátra. Az egész bundás test maga a bizonytalanság. Végül úgy döntött, megvárja, hogy mit szólok a dologhoz. Óvatosan leejtette a zsákmányt, leült, megnyalta a szája szélét és oldalra döntötte a fejét.

– Ugye nem most kezdesz el attól parázni, hogy ez az egész farkasos... mindenféle nekem nem jön be? – Makacsul hallgatott. Közelebb léptem. – Ugye tisztában vagy vele, hogy farkasok neveltek. Nemcsak azt látom, hogy néhanap óriási plüsskutyussá változol. Tudom, hogy benned él egy igazi, élő farkas és őt is szeretem. Úgyhogy legyél szíves abbahagyni ezt a hülye önmarcangolást. Engedd, hogy azt tegye, amit akar. – Leereszkedtem mellé és a sarkamra ültem. – Nem fog elijeszteni. Megesküszöm, amire csak akarod.

– Ezt nem tudhatod. – Győzelem!

– De igen, tudhatom. És személyes sértésnek fogom venni, ha továbbra sem bízol bennem. Azt mondtad, semmi gond nincs avval, hogy nem vagyunk egyformák. Hogy nem vagyok farkas, hanem inkább sárkány, ráadásul egy kis váltó és boszivér is van bennem, míg te egy vérfarkasfalka alfája vagy. És én elhittem. Sokat segítene, ha végre te is elhinnéd.

Egy darabig csak bambult a szemembe, aztán megfogta a nyuszit és kábé fél méterrel idébb a térdemhez ejtette. Végül újra rám nézett, de most már dacosan, mintha azt mondaná: tessék, te akartad.

A hátsó lábainál fogva felemeltem a tapsifülest. Méretes egy állatka volt.

– Nem is tudom, mikor ettem utoljára nyúlhúst. – Sikerült megdöbbentenem. – Spékelve szeretem. Gondolom, neked így is jó, de ha nem haragszol... – Megnyalta az arcom. – Fúj – nevettem. Nyúlszaga volt. Nedves bunda, vér és belsőség. – Azért azt nem bánnám, ha legközelebb előbb fogat mosnál!

Tüsszentett, aztán felugrott és elrohant a ház felé. Remélem, zuhanyozni. Én meg kötelességtudóan megnyúztam és kizsigereltem a zsákmányt.

Nem értem, miért volt ez ekkora ügy. Ilyet emberek is szoktak csinálni. Tavaly három orvvadászt kellett elzavarnom az erdőmből. Azért ilyen keveset, mert aki egyszer már megjárta, az többet nem jön vissza.

A husi a hűtőben kötött ki.

Geri szerencséjére tényleg zuhanyozni volt. Emberként, higanyszínű íriszekkel tűnt fel és nem beszélgetni akart.

~

– Te megharaptál – állapítottam meg, mikor újra viszonylag normálisan tudtam lélegezni. Hirtelen fölemelkedett és az arcomat kezdte fürkészni. – Ha most megint annak a jelét keresed, hogy megijedtem, meggondoltam magam vagy tudom is én, mit, csalódnod kell. – Lassan elmosolyodott. De régen láttam ezt a mosolyt! Végre minden rendben. Éreztem valahol mélyen, hogy valami helyrebillent benne. – Azért fáj ám. Legalább jó volt? – Kérdő pillantás. – Belém harapni.

– Neked jó volt, mikor te martál belém? – Mi?

– Tessék? – Kicsit elfordult, hogy láthassam a válla és a nyaka találkozásánál vöröslő fognyomokat. – Nekem ez nem rémlik – utasítottam el a feltételezést. Csak hümmögött az öntudatosan elégedett vigyora alatt. – Egyébként hova tüntetted a ruháimat?

– Hm?

– Tudod, amik rajtam voltak. – Ezzel csak azt értem el, hogy végigsöpört rajtam a pillantása. Csodálattal, tisztelettel és egy jó nagy adag büszkeséggel. Minden nőnek kell valaki, aki így néz rá. Komolyan.

Mikor minden falkatag megérkezett, Geri újra átalakult és velük ment. Úgy nézett ki, végre kiegyezett önmagával és tényleg minden rendbe jött. A ruháimat is megtaláltam. Darabokban... Tudom, tudom. Én akartam.

wp2017júl24