Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

Kapcsolat (Part 13)

– Helló! – mondta óvatosan körbepillantva. – Nádja vagyok, az új falkatag. És te?

– Szófia.

– Ó – azonnal megváltozott a hangja. Mintha kimondtam volna a varázsszót. Gúnyos, lenéző lett. – Te vagy az. Hogy így elbántak veled, nem ismertelek meg.

– Tudnom kéne, hogy ki vagy?

– Nem hiszem. De én már láttalak téged. Amikor a városba érkeztem pár napja. Mikor rejtélyes módon eltűntél. Láttalak csókolózni azzal a pasival. Egy farkast szédítesz, és közben mással kavarsz. Nem volt túl okos dolog tőled. – Másodpercekig bámultam. Talán percekig. Nem hazudott.

– Hogy mi? – nyögtem ki végül.

– Sőt, kifejezetten ostobának mondanám. – Nem hazudott. Ez meg hogy lehetséges? Nem csókolóztam én senkivel (az alfán kívül), mióta utána csorgatom a nyálam, vagyis majdnem két éve. Meg nem igazán értem rá idefent sétafikálni az utóbbi időben. És honnan tudta, hogy én voltam, ha most se ismert föl? A farkasok nem tudnak úgy hazudni, hogy azt más farkasok ne vegyék észre. Közben kezdtem dühös lenni. Ben észrevette.

– Csak óvatosan! – figyelmeztette a lányt. – A sárkányok nem tűrik a sértegetést. – A csaj nem törődött vele. Kihívóan meredt a szemembe.

Holló mozgolódott a vállamon. A csőrébe vette egy tincsemet és megrántotta. A farkasok nem... de a megszállt farkasok talán tudnak hazudni! Ez sokáig tartott, de megvan! Feltűnésmentesen mély levegőt vettem, és megéreztem egy leheletnyit a jellegzetes bűzből. Ha nem tudom, mit keresek, észre se vettem volna. Gyenge volt, jól megbújt a farkaslány illata mögött.

Jeleztem a két harcostársamnak, hogy legyenek készenlétben. Megragadtam a lány torkát és a falnak döntöttem a jobb karommal, ami már sárkánykar volt. Egy villanás volt az egész. Ben és Laci a hátamat védték az esetleges jó szándékú falkatagoktól, akik le akarnának állítani. Beleértve az alfát is. Meghatódtam a bizalomtól. Mire nem képes tíz hónap? Vagy öt nap.

– Már nagyon elegem van belőled, te démon. Távozz, ezúttal örökre! – A latin szavak most is önkéntelenül buktak ki a számon. Még mindig nem értem, miért pont latin... Talán a nyelv nem is számít.

Hirtelen mindent elöntött a démonbűz, aztán amilyen gyorsan jött, el is tűnt. Ismét emberi kezemmel egy félájult, zavarodott tekintetű, száz százalékig vérfarkas lányt tartottam. Elvonszoltam egy kanapéig. A fiúk még mindig vigyáztak rám. Nem néztem fel, hogy kiderítsem, hogyan reagált az alfa. Inkább a lányhoz fordultam. – Hogy érzed magad?

– Kábán – motyogta. – Köszönöm. Bármit is csináltál.

– Nincs mit. Ismerjük egymást?

– Még sohasem láttalak. Legalábbis nem emlékszem, sajnálom.

– Ne is törődj vele. Rémlik valami az utóbbi... pár napból?

– Azt tudom, hogy egy... vagy talán két nap telt el... azóta. – Ezek szerint egyszerre két farkast tartott az uralma alatt. Vagy visszament az időben. Komolyan. Már az se lepne meg. Vagy ez is olyan volt, mint mikor karmestert játszott. – Mintha tejüvegen át láttam volna. Csak foltok és benyomások. Mi történt velem?

– Egy démon irányított. Úgy tűnik, kedveli a farkasokat. Lent van egy másik, akit korábban szintén megszállt. Ő még teljesen ki van ütve. Esetleg később beszélhetnél vele.

– Köszönöm.

– Nem tesz semmit, mondtam már. Örülök, hogy megismertelek, Nádja. Egyébként Szofi vagyok. És most megyek. Viszlát! – Kisurrantam.