Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

Emlék I (Part 25)

A kovácsoltvas kaput rendőrségi szalag védte a kíváncsiskodóktól, de a parkocska nem volt üres.

– Te! – Aha, én. Halfman ügynök vagy mifene tartott eddig beszámolót a nőnek, akit a kihallgatóban láttam. Most kénytelen volt megszakítani a megjelenésem miatt. Hurrá. – Ő az!

– Ne siessen – intette le szárazon a nő. Egy másik nadrágkosztümöt viselt, de a haja most is olyan szoros kontyba volt fogva, hogy már a látványától megfájdultak a hajhagymáim. Talán neki feltűnt, hogy mi vagyunk túlerőben. – Elnézést kérek az eddigi megpróbáltatásaiért – fordult hozzám. – Halfman ügynök épp azon dolgozik, hogy meggyőzzön a csoportja létjogosultságáról. Ezért fordulhatott elő, hogy kissé túlzásba vitte a dolgot. – Megható.

– Csak nem a beavatottak? – kérdezte Salvia. Inkább beavatkozók. – Megköszönném, ha elhagynák a parkot a következő... pár napra. – A pasinak nem esett le, hogy ez nem csupán egy kérés volt. – Hacsak nem akarnak véletlenül megsérülni. Vagy meghalni. – Tette hozzá szívélyes stílusban. Szerencsére a nőnek leesett. Vagy egyszerűen csak udvariasabb volt.

– Nyugodj le, Ron! Ha nem bánják, inkább maradnánk. – Salvia... Megvonta a vállát!

– Nem mondhatják, hogy nem szóltam. Hol is álltatok pontosan, drágám? – fordult felém.

– Én itt, Lili-démon meg ott.

– És itt van ez a kedves kis szökőkút... Nahát! Látod ezt?

– Micsodát?

– Az erővonalakat, te buta. Nem látod?

– Kellene? – Salvia fújt egyet.

– Rosszul nézed, az a te bajod. Állj ide és nyisd ki a szemed! – De hát már nyitva van! Mit akar már megint?

A mutatóujjával megbökte a halántékomat, de ez nem csak egy fizikai érintés volt. Valami átkattant. Nem hiszem, hogy én csináltam volna valamit, de már láttam, mire gondol. Nem volt színük vagy alakjuk. Igazából szerintem nem is láttam őket, de tudtam, hogy ott vannak. Pulzáltak és fodrozódtak. Öt hullámot érzékeltem, amik a szökőkút mellett futottak össze. Lassan körbefordultam és mindenhol ilyenek voltak! Pókhálóként fonták körbe a látható környezetet, de a környéken egy olyan elágazást sem láttam, aminél háromnál több találkozott volna. Kivéve persze a kutat.

– Mi ez?

– Sokkal egyszerűbb és sokkal bonyolultabb annál, hogy most megértessem veled, de szerintem arra akarja használni, hogy testet cseréljen. Úgy, hogy közben megszabadul a húgommal kötött szerződésből. Mivel a vérrokona vagy...

– Utána visszamenne oda, ahonnan jött? – kérdezte Geri. Fogadjunk, hogy nem. Ő se hitte. Az túl egyszerű lenne.

– Inkább maradna, hogy szabadon garázdálkodhasson. – Az én testemben? Azt már nem!

– És most mi lesz? Várjuk, hogy újra felbukkanjon? – kérdeztem.

– Valahol a közelben kell lennie. Szólok pár embernek, meg annak a szerencsétlen alfának, hogy szaglásszanak körbe. – Ezt már az úton mondta. Eddig figyelemre sem méltatta a csendben figyelő párost, akik szépen jöttek utánunk. – Most menjetek szépen vissza. Beszélnem kell ezekkel az emberekkel.

– Salvia?

– Hm?

– Miért hagytad úgy a szobámat? – Csintalanul mosolyodott el.

– Tudtam én, hogy visszajössz még. – Ezzel megfordult a tengelye körül és máris szemben állt a két ügynökkel. Kíváncsi lettem volna, mit fog csinálni velük, de nem akartam szófogadatlan lenni.