Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

12.

– Főnök!

Ez Ben volt.

A nyitott ajtóban állt.

Biztos nem nyitott csak úgy be, biztos kopogott.

Csak nem hallottam.

Az ajtó nyílását sem hallottam.

– Szofi. – Geri guggolt előttem.

– Én nem akarok örökké élni – mondtam ki hangosan.

Geri hátrapillantot a székre, ahol Salvia nemrég semmivé vált.

Miután azt mondta: „Az öröklét nem olyasmi, amire bárki is vágyna, ha csak sejtené is, milyen. Gyere el hozzám. Mindenre megtanítalak, amire tudlak. Nekünk össze kell tartanunk."

– Mit csinált?

Dühös volt.

Rég nem láttam dühösnek.

– Én... – Nem tudom. Csinált valamit? – Nem. Nem hiszem.

Geri felmérte a helyzetet, a szobát, engem. Sérülést keresett, bármi jelét annak, mi történt, amíg nem látott.

– Sajnálom. Azt hittem, a... az előbbi miatt jött – szabadkozott végül.

Mert kiütöttem az alfákat. Logikus.

– Így volt. Azt hiszem.

– Elmondod, hogy mi történt? – Tehetetlenség. Az sütött róla. Segíteni akart, csak nem tudta, hogyan. – Kérlek.

Ennyire rosszul festek?

Pislogtam, és a válla felett az ágyon kuporgó, felhúzott térdekkel reszkető lányra néztem, akit halálra rémisztett az öröklét gondolata.

Miért van ott tükör?

Igen. Kétségbeesett, szánni való látványt nyújtottam.

– Átölelnél?

Nem kellett volna ezt mondanom.

Nem, az elmúlt napok tükrében.

Lehet, hogy valamiféle sokkban vagyok?

Valami baj volt velünk. Mindkettőnkkel külön-külön. De egyre jobban félek, hogy már kettőnk között is van valami baj.

Mi másért habozna? Mi más lenne az oka, hogy az arcán konok elhatározás suhant át, mielőtt végre megmozdult? Mintha nem lenne természetes, mintha külön rá kellett volna szánnia magát.

Felemelt az ágyról, és a kanapéhoz lépett, amin az éjjelt töltötte. Leült, és segített bekuckóznom az ölében. Magához szorított, de nem úgy, mint régen.

Zokogtam.

Nem tudom, mennyi idő telt el így.

Aztán Geri előredőlt. Az arcát a nyakamba fúrta, fölém hajolt, mintha körbe akarna venni a testével, és... sírt.

Nem volt hangja, csak a legördülő könnyeket éreztem a nyakam, a vállam bőrén. A súlya rám nehezedett és csendben sírt velem.

~

Esélytelen volt, hogy kiszabaduljak anélkül, hogy felébresztem. A kanapé háttámlájához szorultam, Geri testének fogságában kucorogva. A fejem tetején éreztem az állát. Az oldán feküdt, rám dőlve, karja, lába engem ölelt, takart.

Nyújtózkodni akartam, de sehogy sem tűnt megoldhatónak. Úgy negyedórája még nem zavart. Csak mosolyogtam magamban.

Most viszont már ott tartok, hogy muszáj. Akár fel is ébreszthetem, nem?