Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

6.

Zoli nemzőatyja egy halott létére pimaszul vigyorgó, korai harmincas éveiben járó – illetve akkortájt átváltoztatott – férfi volt. Vonásaiban hasonlított mind a fiára, mind az unokaöccsére, le sem tagadhatták volna egymást.

Réva nagy léptekkel megkerülte Karlt – aki amint felismert, összehúzódott, és a cipője orrát kezdte bámulni –, és egy sármosnak szánt féloldalas mosoly kíséretében a kezemért nyúlt. Na jó, sármos is volt, az a fajta naivan magabiztos nőcsábász, aki mindent könnyen vesz, és sérthetetlennek hiszi magát. Bár valószínű, ezt inkább a róla hallott történetek, mint a mosolya alapján állapítottam meg. Mindenesetre a szemebe nézett, miközben előrehajolt, hogy az ajkát az ujjaimhoz érintse.

A kézcsók után sem engedte el sem a kezem, sem a pillantásom, és ezzel vészesen közelített a határhoz.

– Biztosan te vagy Szófia – kezdte anélkül, hogy egy cseppet is tompult volna a csábos mosoly. – Tudod, hogy mostanság mindenki rólad beszél?

Ettől most a karjaiba kellene omlanom?

Nyitotta a száját, hogy folytassa, miközben a kezemet kezdte simogatni.

Na jó. Ez már tuti túlmegy azon a bizonyos határon. Nem is egyen. Csodálkoztam is, hogy egyik farkasom sem szólt oda semmi durvát a kedves rokonnak. Már ha rokonnak lehet számítani a párom nagybátyját.

No jó, ha más nem, majd én. Elvégre...

Az egyik ujja a csuklómra araszolt.

A következő pillanatban két lépéssel hátrébb álltam, mindkét kezemmel a hátam mögött, és igyekeztem visszanyerni a normál szívritmusom.

Oké. Ez nem jó.

A falkatagok körbevettek, készen arra, hogy megvédjenek, bár hogy mitől, abban hirtelen nem voltam biztos.

Mármint, Réva nem csinált semmit. Azon túl, hogy nyilvánvalóan semmibe vette az alfaságomat, és minden bizonnyal azt a tényt is, hogy Geri párja vagyok, de ennyi. Ugyanott állt, ahol az előbb. Felvont szemöldökkel kémlelt felém Ben válla fölött.

Geri mellettem állt, és engem nézett, amíg én rá nem néztem. Akkor Réva felé fordult, és addig farkasszemezett vele, míg az a kijárat felé nem indult. Karl szó nélkül követte.

Kényszerítettem az izmaimat, hogy engedjenek, míg mindkét karom viszonylag lazán lógott az oldalam mellett. Senki nem nézett rám, de legalább Gerin látszott, hogy most először tényleg itt van. Végre a jelennel foglalkozott, nem azzal a valamivel, amiről nem hajlandó beszélni.

– Mit csinált?

És a szívem újra ki akart ugrani a helyéről, mert Geri hangja a gondolataim közt szólt! Én nem is... nem is tudom, mikor történt ilyen legutóbb.

Ben oldalra döntötte a fejét, ahogy letöröltem egy szökött könnycseppet.

Behunytam a szemem.

– Szia.

Egy örökkévalóságnak tűnő ideig nem történt semmi. Aztán:

– Szia.

Kicsit csak élveztem a tudatot, hogy újra szóba állunk egymással. Mintha a visszaalakulása óta történt szóváltások nem is számítanának. Nem is számítottak igazán.

– Semmit. Vagyis nem tudom. Nem emlékszem semmi különösre. Csak fogta a kezem, meg vigyorgott. – Megpróbáltam megosztani vele a jelenetet az én szemszögemből. Geri halkan feszült morgásba kezdett, szóval sikerült is. – Vajon miért mondta Ila, hogy meghalt?