Aurora és Will bekerülnek a Roxfortba, összebarátkoznak a híres Harry Potterrel és megváltozik az életük. Csomó kalandban lesz részük, s Aurorának egyre nagyobb ereje lesz. Apjuk haláláról nem tudnak sokat, de mikor megtudják, hogy ki volt a gyilkos...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝗧𝗶𝘇𝗲𝗻𝗼̈𝘁𝗼̈𝗱𝗶𝗸 𝗳𝗲𝗷𝗲𝘇𝗲𝘁 | 𝘝𝘪𝘭𝘢́𝘨𝘬𝘶𝘱𝘢𝘥𝘰̈𝘯𝘵𝘰̋
A kis csapat Mr. Weasley és Bella vezetésével bevetette magát a fák közé, és elindultak a lámpások fényében fürdő ösvényen. Utukon végigkísérte őket a hömpölygő tömeg tengerzúgást idéző moraja, melybe innen is, onnan is kurjantás, fel-felcsendülő kacagás és énekfoszlány vegyült. A sokaság várakozással teli izgalma valamennyiükre átragadt. Egész úton nevetgéltek, tréfálkoztak. Aurora úgy érezte nem tudta abbahagyni a mosolygást. Húszperces gyaloglás után végre kiértek az erdőből, és egyszerre ott találták magukat a stadion gigantikus épületének árnyékában. Bár Aurora a pályát körülölelő hatalmas aranyszínű falnak csak egy rövid szakaszát látta, ennyiből is meg tudta állapítani, hogy a stadion köveiből nem is egy katedrálist lehetne felépíteni.
- Százezer néző befogadására alkalmas - szólt Mr. Weasley.
Elindultak a legközelebbi bejárat felé, ahol máris csapatostul tolongtak az izgatottan kiabáló boszorkányok és varázslók.
- Ezt nevezem! - bólintott elismerően a kapuban álló minisztériumi boszorkány, miután megvizsgálta jegyeiket. - Díszpáholy! Menjetek fel ezen a lépcsőn, Arthur, és meg se álljatok a legtetejéig.
Aurora, Will, Bella, Harry, Hermione és a nyolc Weasley a beáramló sokasággal együtt indultak el a stadion bíborpiros futószőnyeggel borított lépcsőjén. A tömeg fordulóról fordulóra ritkult; mind több és több varázsló és boszorkány tűnt el a lelátókra vezető ajtók mögött. Mikor végre-valahára az utolsó lépcsőfokot is maguk mögött hagyták, egy páholyban találták magukat, mely a stadion legmagasabb pontján, pontosan a félpályánál helyezkedett el. A páholyban két sorba rendezve vagy húsz piros kárpitú, aranyozott lábú szék állt.
Az ovális pályát körülölelő lelátórendszer, ez a hatalmas, lépcsőzetes falú tölcsér, telis-tele volt boszorkányokkal és varázslókkal, s az egészet - a pályát, a lelátót és a százezer nézőt - bearanyozta az a sejtelmes, lágy ragyogás, mely mintha magából a gigászi építményből sugárzott volna.
A díszpáhollyal átellenben, s azzal nagyjából egy magasságban óriási eredményjelző táblát szereltek fel. A táblán aranybetűs szövegek váltották egymást.
Aurora ekkor meghallotta Harry hangját:
- Dobby?
Erre Aurora hátra foruldt, a díszpáholy hátsó sorában egy pöttöm lény gubbasztott. A lény felemelte fejét, és szétterpesztette ujjait - így láthatóvá vált hatalmas barna szeme és jókora, paradicsomra emlékeztető orra. Nem Dobby volt, Harry mégsem tévedett nagyot: a lény kétségkívül ugyanolyan házimanó volt, mint a Malfoy család hajdani szolgája, Dobby.
- Uram Dobbynak nevezett? - sipította a manó az ujjai között.
- Bocsáss meg - szabadkozott Harry -, összetévesztettelek valakivel.
