Engedj el! (BEFEJEZETT)

31. fejezet

❌❌❌❌❌FONTOS❌❌❌❌❌

El fogunk utazni és fogalmam sincs mikor tudok új részt hozni. Lehet egy hét, lehet másfél... nem tudom.

JÓ OLVASÁST!

Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Igazuk van. Hannah halála... egy mélypont. A fájdalom elviselhetetlen. Kívülről hideg és nyugodt vagyok, de belül égek. Mintha a lelkemet máglyára vetették volna.

Éreztetek már lelki fájdalmat? Amikor már annyira elviselhetetlen, hogy csak ordítanál és tombolnál, azért, hogy megszabadulj tőle, de az piócaként kapaszkodik beléd, és sehogy sem tudod levakarni?

A gyász ilyen. Belülről emészt, amíg meg nem adod magad, és el nem merülsz benne. Mintha minden egyes sejtedet marná lassan, gyötrelmesen.

De, miután átadod magad neki, nem érzel már semmit. Mintha lebegnél egy tó vizén, amiben ezer piranha van, és rágják a húsod, de te mégsem érzed. Nem, mert már megszoktad.

Megszoktad a fájdalmat, ami lassan átalakul ürességgé. Nem érzel már semmit. Legalábbis a fájdalmat nem. Helyette a bosszú kerít hatalmába. A bosszú, amit apámra irányul.

Ő a felelős mindenért! Az anyám halálálért! Chris kinézetéért! Mike miatt! Hannah haláláért! És ezek után azt képzeli, hogy itt maradok és meghajlok előtte?
Hah! Azt lesheti! Soha többé nem leszek már az a szelíd, naiv lányka, akit ismert. Ő meghalt. Eltűnt. Nincs többé. Helyette egy új Melissa van, aki sokkal vérszomjasabb és vadabb.

Célom az, hogy megmeneküljünk innen, aztán pedig olyan messzire menni tőle, amilyen messzire csak lehet. Majd visszatérni és bosszút állni.

Egyszerű, de mégis kockázatos. Ha elkapnak, akkor soha többé nem tudok innen menekülni, mivel tudni fogják ki segített és őket is megbüntetik. Tehát elvesztem az összes "szövetségesem".

- Min rágódsz ennyire?- kérdezte Chris, ezzel kiszakítva gondolatomból.

Mindketten az ágyon feküdtünk. A fejem a mellkasán nyugodott, miközben ő a hajammal játszott.

- Csak gondolkozok. A mai estén.

- Ne aggódj- puszilta meg fejemet. - Minden rendben lesz.

- És, ha nem? Ha valami rosszul sül el? Vagy mondjuk megjelenik kint valaki?

- Nem fog.

- Honnan tudod?- néztem fel rá.

Elmosolyodott és úgy folytatta.

- Mert nekem van a legbátrabb barátnőm a világon, és semmi nem állíthatja meg, ahhoz, hogy elérje, amit akar.

A barátnőjének nevezett. A barátnőjének nevezett! Felderült az arcom, de a jókedvem hamar el is illant. Nem lehetek a barátnője. Minél jobban kötődünk egymáshoz, annál nehezebb lesz elszakadni.

- Mi az?- kérdezte homlokráncolva.

- Semmi- erőltettem magamra egy mosolyt.

Chris fáradtan sóhajtott egyet.

- Sose fogom megtudni mi jár a fejedben, igaz?

Elvigyorodtam, mert most az egyszer nem erőltette a témát.

- Nem igazán.

- Na és hova szeretnél menni ezután?

- Hm... Mexikó jónak tűnik.

- A bűnözőknek- mondta szarkasztikusan.

- Ne légy már ilyen- csaptam rá játékosan. - Oké, akkor Párizs?

- A szerelem városa? Ez már jobban tetszik- vigyorodott el. - Csináltathatnánk olyan lakatot is, amit ráraknánk a Művészetek Hídjára.

- Mint a többi pár? Uh, nem. Azok azt hiszik, hogy egy lakat örökké jelképezi a szerelmüket, de mikor szakítanak, akkor már csak azon fog járni az agyuk, hogy hogyan szedjék le onnan. Blah, nekem nem kell ez.

- Igazad van. A szerelmet nem egy tárgy jelképezi, hanem a tettek. Hogy mire lennél képes a másikért. Mit tennél meg csak azért, hogy mosolyogni lásd. Hogy örömöt szerezz neki.

- Mióta vagy te költő?- kérdeztem nevetve.

- Csak azt mondtam, amit gondolok. Látod- mutatott rám- nevetsz. Ez sokkal többet ér nekem, mint bármi más a világon.

Tényleg így gondolja? Tényleg szeret engem ennyire? De a legfontosabb kérdés: én szeretem-e annyira, hogy kockáztatnék mindent csak azért, hogy vele maradjak?

Nem volt időm ezen gondolkodni, mert Chris megcsókolt.

- Szeretlek Melissa- mondta két csók között, majd hirtelen fölém kerekedett és úgy csókolt tovább.
Keze felfedező útra indult testemen. Az enyém a tarkójára fonódott, úgy próbáltam még közelebb húzni magamhoz.
Megtalálta a pólóm szegélyét és benyúlt alá, egészen a melltartómig, de ott megállt.

- Melissa- mondta zihálva Chris, mikor elváltunk. - Állíts le, ha túlmegyek egy határon, rendben? Vagy ha nem jó, vagy nem...- a következő szavakat belé folytottam egy csókkal.

Nem volt szükség most a szavakra. Csak az érzelmek számítottak.

A póló hamar lekerült rólam, és Chris a nyakamat kezdte puszilgatni, majd úgy haladt lejjebb és lejjebb. A hasamnál, azonban ismét visszatért a számhoz.

Az ő pólója is rég a földön volt, és nem érdekelt már más csak az, hogy itt van velem.
A kopogás hirtelen kiszakított mindkettőnket.

Miért mindig a legrosszabbkor jönnek?

Gyorsan magunkra kaptuk a ruhákat, és próbáltuk légzésünket is csillapítani.

- Lis- suttogta valaki az ajtón túl.

- Ez Mike- mondtam, és felálltam, hogy ajtót nyissak neki.

- Kész vagytok?- kérdezte halkan.

Mindketten bólintottunk, majd Mike el is tűnt. Chris már az ablakot feszegette, ami nagy nehezen megadta magát. Mike épp egy kötelet dobott le a tetőről, mikor kinéztünk.

- Először te- mondta Chris.

- Mi? Nem!- ellenkeztem.

- Melissa ne legyél ilyen makacs és mássz!- lökött meg Chris az ablak felé.

- Igyekezzetek, mert Matt már nem sokáig bírja feltartóztatni őket!- szólt fel Mike.

- Gyerünk Lisa.

- Chris! Mássz le!

- Előbb te!- ellenkezett.

Lentről lábdobogás hangját hallottam. Ezek szerint Matt mégsem végzett valami jó munkát.

- Rendben- fújtattam.

A felénél jártam mikor kicsapódott az ajtó. Dulakodás hangját hallottam. Fogalmam sem volt mit csináljak. Másszak vissza vagy inkább haladjak tovább? Felnéztem, de Christ még sehol sem láttam. Tudtam, hogy nekem kellett volna másodiknak menni.

Egy ökölcsapás, majd valakit a falnak löknek. Csodálom, hogy senki nem szaladt ki az udvarra. Hiszen gondolhatják, hogy nálunk nem stimmel valami.

- Lis, mássz le gyorsan!- ahogy ezt Mike kimondta, egy lövés dördült el.

Lefagytam. Mintha megállt volna az idő. Chris még bent volt. A szobámban. Ahonnan jött a lövés hangja. Hirtelen megint úgy éreztem, hogy a piranhák ismét itt vannak körülöttem.

Ne felejtsetek el csillagozni és kommentelni😉