Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

1. Valami változatos

Bip-bip-bip, szólalt meg az ébresztő. Kinyitottam a szemem és örömmel nyugtáztam, hogy reggel hét van. Fáradtan keltem ki az ágyból, és úgy éreztem magam, mint egy lajhár. Na, igen, ez van akkor, ha szombaton korán kell kelnem, majd elindulni munkába, míg más 18 éves vígan alussza az igazak álmát. Ilyenkor úgy irigylem őket, nyílván van egy sereg programjuk a hétvégére, míg nekem egy sincs. A hétvégéim, csak úgy mint az életem, ugyanolyan montonok és unalmasak. Semmi változatosság nincs bennük, kivéve azt, hogy gyakornokként próbálnak valami új feladatot rám bízni, ami ki is merül a fénymásolásban, a kávékészítésben és néhány apróbb "cikk" (sportprogram ismertető) szerkesztésében. Ezeket már kezdem megelégelni, hiszen ha valaki szívesen néz focit vagy kosárlabdát, akkor inkább megnézi teletexten vagy az interneten a sportműsorok kezdetét, minthogy fellapozza az újságot, amit a szerkesztőség bocsájt ki.
Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne meginterjúvolni egy sportolót. Beszélgetni vele, és kipróbálni, mit is csinál. Bármit megadnék egy ilyen lehetőségért, de gyakornokként semmi esélyem sincs rá. Úgyhogy amíg feljebb nem lépek, marad a fénymásolás, a kávé és a tv-műsor. Hurrá.
- Vicky. - szólított anyám, gondolom ezredszerre. - Figyelsz?
- Figyelek.
- Nem úgy tűnik. - fonta össze a karját maga előtt.
- Sajnálom. - dőltem hátra a széken. - Csak fáradt vagyok.
- Azt látom. Csak annyit mondtam, hogy ma lesz egy megbeszélésem és vigyáznod kell a húgodra.
- Rendben. - egyeztem bele, bár ez már megszokás. - Apu mikor jön haza?
- Csak a jövő héten, szívem. - felelte, majd az órájára nézett. - De most rohannom kell. Szeretlek.
- Én is téged. - intettem neki és már ott sem volt.
Na, igen, anyu ügyvédként rengeteget dolgozik. Nem számít neki, hogy hétvége van, vagy a családjának szüksége van rá. Számára mindig is a munka volt az első, a karriere, ami már az egyetemen beindult. Ott figyeltek fel a tehetségére, túlságosan is jól érvel. Ezért nem is kétség, hogy ő a legjobb a szakmában. Természetesen büszke vagyok rá, de amikor elkellene néhány anyai jótanács, akkor sose figyel rám, se a húgomra. Ilyenkor fordulunk apuhoz, aki meg állandóan a világot járja, mint sikeres üzletember. Állandóan valami tárgyaláson vesz részt, így mindig megszabja, mikor hívjuk és az mennyi ideig tarthat. Ez persze nem ellenünk szól, csak nagyon is elfoglalt. Állítom, több időt tölt New Yorkban, mint itt, Barcelonában. A húgom, Rebecca, természetesen élvezi ezt az egészet, a kényelmet, a gazdagságot, hogy bármit megtesznek neki, hacsak füttyent egyet. Semmire nem sajnálja a pénzt, főként ruhákra, cipőkre, kiegészítőkre nem, és úgy bánik a személyzettel, mint egy csicskával, nem kapnak tőle egy kedves szót sem.
Komolyan, legtöbbször úgy érzem, hogy én nem tartozom ide, ebbe a családba. Teljesen kilógok innen. Az egyetlen dolog, ami számomra örömet szerez, az a motorozás, a száguldás. Olyankor vagyok önmagam, és nem létezik semmi más. Az, hogy gyakornokként dolgozom egy menő szerkesztőségnél a sportriporterek között, csak egy kis hóbort, hosszabb távra nem terveztem vele.
Fél óra múlva már a szerkesztőségnél voltam. Útközben beugrottam a közeli Starbucksba, ugyanis a kedves kollégák megbombáztak az üzeneteikkel, kinek mit vigyek. Persze egyiküknek se jutott eszébe, hogy segítsen felcipelni a három tálca kávét, és még csak annyit se kaptam, hogy kösz.
- Tessék, itt a mai munkád. - dobott le az asztalomra Sara egy halom papírt. - Ja, és a főnök kéri, hogy menj be hozzá, nyílván ki akar rúgni. - mosolyodott el gúnyosan.
Hát, igen, Sara Marquez nem éppen a legjobb barátnőm. Egyáltalán nem hasonlít a bátyáira, Marcra és Alexra, akik kiváló sportolók, sőt világbajnok motorversenyzők, de emellett szerintem a legjobb testvérek a világon. Sara inkább kilóg közülük. Tisztára olyan, mint a húgom, ha nem rosszabb.
Félve kopogtam be a főnökhöz, aki azonnal "beinvitált", majd leültetett magával szemben. Mondanom se kell, eléggé meg voltam ijedve. A hangulata alapján csak is a legrosszabbra tudtam gondolni, és eszembe jutott, amit Sara mondott. Nekem végem.
- Volna számára egy feladatom. - kezdte mindenféle bevezetés nélkül.
- Hozzak egy kávét? - kérdeztem, bár rosszul tettem.
- Nem vagyok vevő a humorára, Ross.
- Elnézést. - sütöttem le a szemem.
- A feladata. - tért vissza a témára. - Mivel nagy tehetség rejlik magában, meg kell interjúvolnia Marc Marquezt.
- Tessék? - csodálkoztam, de ennél több nem telt tőlem. Hogy interjút készítsek Sara bátyjával? Hihetetlen extázisba estem, mert még sose kaptam ilyen nagyszerű lehetőséget.
- Jól hallotta. Holnap indul Katarba, ahol az első verseny lesz. Készüljön! - utasított. - Most pedig irány vissza a munkába!
- Igenis. - tisztelegtem, miközben felálltam.
- Még mindig nem vagyok vevő a humorára.
- Bocsánat. - kértem rögtön elnézést, majd eszembe jutott valami. - Miért én?
- Mert van tehetsége, és mert senki nem vállalta el. Most pedig mars dolgozni! - parancsolt rám, én pedig szó nélkül kimentem. - Ross, ezt itt hagyta. - nyomott a kezembe egy listát. - A helyek, ahol leginkább megfordul.
- Köszönöm. - mondtam, és rám csapta az ajtót. Remek. Mondjuk nem értem, minek adta oda, hiszen úgyis a pályán keresném. Mindegy.
Ha jól értem, akkor olyasmi helyzetbe kerültem, hogy ha nincs ló, akkor jó a szamár is. Ez kedves, de most nem ez a fontos, hanem az, hogy kaptam egy óriási lehetőséget, hogy interjút készítsek egy négyszeres világbajnokkal, amit vétek lenne kihagyni, így holnap indulok Katarba. Juhú! :D