Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

13. Családi összejövetel

- Hű. - álltam fel Marc segítségével. - Azt gondoltam, hogy majd ütközünk, de valahogy nem így. - közöltem, mire mindketten elnevették magukat.
- Ne haragudj! - kért bocsánatot az idősebb Marquez.
- Semmi baj. - legyintettem. - Máskor is buktak rám, de az sokkal jobban fájt. - vontam meg a vállam, Alex pedig még mindig kiválóan szórakozott. - Mit csináltok itt? - váltottam témát.
- Csak kipihenjük a fáradtságot. - felelte Marc. - És te?
- Én is. A szüleitek?
- Még reggeliznek. - mondta Alex, nekem pedig megkordult a gyomrom.
- Azt nekem se ártana.
- Gyere velünk. - invitált Marc.
- Inkább most nem. - utasítottam vissza.
- Ne már. - forgatta a szemét Alex. - Múltkor is jó buli volt. - állapította meg, ami igaz is volt. Tényleg jól éreztem magam velük, mint egy valódi család, és ami az enyémet illeti sose volt az, kivéve most, de még mindig nem érzem az egységet.
- Rendben. - egyeztem bele, majd Marchoz fordultam. - De te fizetsz, ez a minimum.
- Oké. - mosolyodott el, és elindultunk a szállásukhoz.
Amikor odaértünk, Roser állt az ajtóban mondván, hogy hangokat hallott, majd mikor észrevett jó szorosan megölelt. De tényleg, alig kaptam levegőt. Ezután az étkező felé irányított minket, ahol Juliá újságot olvasott, amibe alaposan belemerült, ezért megijedt a hangom hallatán, amin szélesen elmosolyodtam és megöleltem. Végül megjelent Sara is, aki szokásához híven most is "kedves" volt. Nem értem, miért csinálja ezt, semmi rosszat nem tettem ellene. Amióta ismerem állandóan belém köt, cikizi a stílusomat, a zenei izlésemet és minden mást, ami velem kapcsolatos, mindezt már kilencedik óta. Attól kezdve pedig nem telik el úgy nap, hogy ne szólt volna be vagy oltott volna le. Persze a lúzereknek és strébereknek ez a sorsa, kiszolgáltatott a helyzetük a suli nagymenőivel szemben, és ez ellen nem tehetnek semmit. Sajnos. Bár szerintem jó úton haladok, hogy kitörjek ebből a nyomorúságos életből. Hála az interjúnak és az új munkámnak.
- Egyébként a suliban imádták a riportodat. - jegyezte meg Sara néhány perccel később.
- Igazán? - csodálkoztam.
- Igen. Alaposan meglepted őket.
- Mert?
- Senkise hitte, hogy képes leszel rá.
- Ahogy én se. - vallottam be őszintén.
- Pedig profi módon csináltad. - dicsért meg a korábbi interjúalanyom.
- Kösz. - mosolyodtam el halványan.
- És milyen a Repsol Honda tagjának lenni? - érdeklődött Juliá.
- Nagyon jó, bár nem tudom, mihez kezdjek azzal a rengeteg szponzorcuccal.
- Szerintem hordd őket! - "tanácsolta" Sara. - Úgyis rád fér a stílusváltás. - gúnyolódott, majd felállt az asztaltól és kiviharzott az étkezőből, Roser pedig utána, úgyhogy egyedül maradtam a fiúkkal.
- Ne halgass rá, Vicky! - vigasztalt meg Juliá, de nem volt szükség rá, hiszen már hozzászoktam.
- Mennyire érsz rá két hét múlva? - kérdezte Marc.
- Szabad vagyok. Miért?
- Mert szükség lesz rád, mivel Daninak megműtik a karját és nem versenyezhet egy ideig.
- Ó. - kerekedett el a szemem. Most tényleg azt mondta, hogy nekem kell helyettesítenem a csapattársát? - Csúcs. - mondtam, miután némileg magamhoz tértem. - Előtte azért köthetek biztosítást?
- Csak nyugi. - fogta meg a vállam Alex. - Ugyanazt kell tenned, mint múlt héten az tesztelésen.
- Lenyomni a bátyádat? - kérdeztem, mire elnevette magát.
- Ne hidd, hogy hagyni fogom! - fenyegetőzött Marc.
- Ahogy én se. - reagáltam ugyanolyan elszántan. - Ismerem a gyengepontod és csúnyán ki fogom használni.
- Srácok, ne itt az asztalnál! - csitított Juliá.
- Apának igaza van, ne itt essetek egymásnak. - értett egyet vele Alex.
- Oké. - hagytuk rájuk, miközben egymásra nézve kitört belőlünk a röhögés.
Reggeli után megbeszéltük a fiúkkal, hogy találkozunk, így visszamentem a házunkba a deszkámért, de mielőtt elhagyhattam volna anyu megállított.
- Merre voltál?
- Találkoztam Marc-kal és Alexszel. - feleltem.
- Mármint?
- A Marquez-fiúkkal, és meghívtak reggelire.
- Ó, értem. - nyugtázta, majd felcsillant a szeme. - Hívd meg őket vacsorára! - mondta mosolyogva.
- Minek?
- Hogy megismerjük őket és a szüleiket, valamint a húgukat.
- De Sarat ismeritek.
- Igen, a te szemszögedből. - mutatott rám. Oké, ez igaz. - Szóval?
- Rendben, áthívom őket. - dünnyögtem, és elindultam a félcsőhöz.
A pályán épp egy srác gyakorolt a hétvégi versenyre. A ruhája alapján Leon volt az. Mit ne mondjak, egész jól csinálja. Elismerésem. A trükkjeit látva nekem is kedvem támadt lecsúszni a félcsövön. Amikor Leon haverjai megláttak, kiröhögtek, de nem foglalkoztam velük, hanem felmentem a pálya tetejére. Megvártam, míg Emilio unokaöccse leér, majd én is elindultam. Alaposan megleptem a fiúkat a mutatványaimmal, például az Backside 360-nal, az Indy-vel, az Ollie-val, végül a Cloud 9-nal. Az utolsótól tátvamaradt a szájuk, nyílván nem találkoztak senkivel, aki meg tudta csinálni. Hát, most már igen.
- Vicky. - jött oda hozzám Leon.
- Szia. A haverjaiddal mi van? - fordultam a fiúk felé.
- Majd észheztérnek. - vonta meg a vállát. - És te? Hogyhogy ilyen korán?
- Hosszú. - feleltem, mert nem akartam beszámolni a reggelemről. - Nem láttad Marcot vagy Alexet?
- Ott jönnek. - biccentett mögém, így megfordultam és elmosolyodtam, mikor megpillantottam őket, ám a szüleikkel és Saraval. Mindannyian síelni készültek, úgyhogy mi is velük tartottunk.
Nagyon élveztem, bár egyszer Leon nem tudott megállni és konkrétan nekem jött, ugyanúgy, ahogy Marc reggel. Ekkor egyből odajött hozzám Roser, aki furcsa módon "kicsim"-nek hívott, ami eléggé meglepett. Persze, nem vettem rossz néven, hiszen valamilyen szinten megkedvelt, ahogy Juliá is. De az már kicsit zavart, hogy egy ilyen aprócska balesetnek ekkor feneket kerítenek. Legalább is Roser, agyon ölelgetett, meg kiszolgált, meg "kicsim"-nek és "szívem"-nek hívott. Ez pedig eléggé frusztrált. Nem szoktam hozzá az efféle aggódáshoz és törődéshez, mivel tudok vigyázni magamra. Szóval ez is, csakúgy mint anyuék reggeli beszélgetése, eléggé különös és bizarr volt.
A délután folyamán a szüleim is csatlakoztak hozzánk, így személyesen meghívták a Marquez-családot vacsorára. Ám a viselkedésük egészen más volt, olyan volt, mintha már ismernék egymást, és Saran is elcsodálkoztak (pozitív értelemben). Aztán alaposan kifagatták a hobbijairól, a kedvenc filmjeiről, zenéiről és minden másról. Esküszöm, felőlem nem érdeklődtek soha ennyit, mint az ellenségemtől, amit aztán vacsora közben is folytattak. Úgy éreztem, mintha ott se lennék, tudomást se vettek rólam. Kizárólag a fiúk, Roser, Juliá és Rebecca, így nem éreztem magam egyedül, de még így is rosszul esett, hogy a szüleim számára arra a rövid időre megszűntem létezni.