Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

4. Az interjú

Ott álltunk szemtől szemben, és egy kicsit kínosan éreztem magam a beállt csend miatt. Arra számítottam, hogy Marc kérdőre von, hogy mégis miért vettem kölcsön a versenygépét, de nem. Egyik fiú se mondott semmit, se jót, se rosszat, így inkább folytattam.
- Ne haragudj, hogy használtam a motorodat! - fordultam Marchoz.
- Semmi baj. - mosolyodott el. - Szükségük volt rád, megértem.
- Rendben. - mondtam, és ismét éreztem, hogy kezd kialakulni az a bizonyos kínos csend.
Ezt sose szerettem, bár részemről igen gyakran előfordult, mivel soha nem voltam jó a fiúkkal való beszélgetésben. Olyankor mindig remegek és a hajamat babrálom, ami szerintem gáz, de mivel megfogadtam, hogy változtatok, így kértem tőlük pár percet, míg átöltöztem. Számításaim szerint öt perc telhetett el és már kész is voltam, majd visszamentem a két versenyzőhöz, akik azóta se mozdultak, hogy ott hagytam őket. Ezt kicsit furának éreztem, de egy vállrándítással elintéztem. Fogalmam sincs, mi ütött beléjük, de remélem, nem az amire gondolok, mert nem akarom, hogy bárki is belém szeressen, ahhoz túlságosan is magamnak való vagyok. Egy stréber könyvmoly, aki nem tesz semmit azért, hogy barátja legyen, és persze én se akarok szerelmes lenni, mert annak általában csak rossz vége van. Félek, hogy akkor nagy valószínűséggel én fogok sérülni, ami a lányok többségénél így is van. Szóval, jobb, ha kerülöm azt a bizonyos rózsaszínű felhőt.
- Ez mégis mi volt? - állt meg előttem Sara csípőre tett kézzel.
- Mi mi volt?
- A pályán. - mutatott maga mögé. - Ehhez semmilyen jogod nem volt.
- Sara, állj le! - szólt közbe Marc.
- Remek, te még véded őt?
- Igen, mert szükség volt rá.
- És az eredményei alapján jobb volt, mint te. - nevette el magát Alex, miközben bátyjához fordult.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem.
- Nézd meg! - adott a kezembe egy lapot, amin Marc eredményei voltak és "a lány"-é. - Kösz az elnevezést. - dünnyögtem, majd szépen átnéztem a táblázatot.
Először azt hittem, hogy a szemem káprázik, így újra nekifutottam. Szektorról szektorra minimum egy tizedet hoztam a bajnokon, amit egyáltalán nem értettem, hogy lehetséges.
- Ez komoly? - hitetlenkedtem.
- Igen. - mondta egy férfi a hátam mögül. Megfordultam és a Repsol Honda csapatfőnökével találtam szemben magam. - Elképesztő teljesítmény. Pontosan olyan, amilyenre szükségünk van. - közölte, én pedig kérdőn néztem rá. - Nagyszerű versenyző lehetne belőled.
- Igazán?
- Igazán. - mosolyodott el Livio. - Megvan a tehetséged hozzá, a megfelelő agresszivitás és erő. Gondold át! - kérte és egy névjegykártyát nyújtott felém. Most tényleg felajánlott egy munkát?
- Rendben. - vettem át a papirost. - Köszönöm. De ha most megbocsájt, van egy kis dolgom, amit szeretnék minél előbb elvégezni.
- Persze, menj csak. - engedett utamra, én pedig Marchoz fordultam.
- Van egy kis időd egy interjúra?
- Van, végül is most úgy sincs jobb dolgom. - mosolyodott el, amitől egy icipicit elpirultam, de hangjából némi célzás érződött. Ez van, nem volt ott, mikor tesztelnie kellett volna.
Kerestünk egy viszonylag nyugis helyet, amit igazából a garázs hátuljában meg is találtunk. Türelmesen várt míg előkészítettem a holmimat a beszélgetéshez, addig megköszönte a segítségemet, és elismerte, tényleg jó vagyok, valamint sikeresen megállapította, hogy olyan voltam, mint ő. Na, igen, ezt én is észrevettem.
- Kezdhetjük?
- Persze. Mire vagy kíváncsi?
- Van pár dolog. - lóbáltam meg a kérdéseket. - Például, hogy kezdődött nálad ez az egész?
- A szüleim sokszor vittek motocross versenyekre, amiket mindig is élveztem. - mondta. - Aztán otthon újra és újra eljátszottam a pedálos motorommal. - Ezen elmosolyodtam, és elképzeltem a kis Marcot, ahogy az udvaron körbe és körbe versenyzik. Aranyos lehetett. - Tudom, viccesen hangzik, de így igaz. Egyik nap pedig kértem aputól egy benzines motort Befanára (ez egy ünnep Spanyolországban és Olaszországban). Igazából magától jött a gondolat.
- Vagyis senki nem ültette a fejedbe, hogy márpedig versenyezni fogsz?
- Nem, a családom mindig is támogatott, még annak ellenére is, hogy tudják mennyire veszélyes.
- Ezt meg tudom érteni, és ebből a szempontból szerencsésnek mondhatod magad.
- Annak is érzem magam. - húzta féloldalas mosolyra a száját, amitől kihagyott egy ütemet a szívem, és az arcom is vörösre változott. Mindez egy pillanat alatt, de muszáj volt folytatnom az interjút.
- Az öcséd is versenyzik, ami a GP világában nem újdonság, de kevés olyan testvérpárt látni, akik között ennyire nagy az összhang. Ez mindig így van?
- Gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, legalább is ahogy a szüleink mondják. Mindig együtt játszottunk, viszont az idő során kialakult egy egészséges rivalizálás köztünk, de szerintem mindenkinél így van, ennek ellenére nagy volt az egyetértés is. Mondhatni vakon megbízunk egymásban.
- És a szüleitek hogy viszonyulnak a versenyzéshez? Mármint hogy megpróbálnak irányítani titeket, vagy inkább segítenek és támaszt nyújtanak?
- Az utóbbi, mivel tudják, hogy megvan a saját életünk, és ha beleavatkoznának, akkor nem válhatnánk felnőtt emberré. Viszont egyfajta biztos pontot ad a jelenlétük. Szóval...
- Értem. - nevettem el magam.
- És soha nem próbáltak más sport felé terelni?
- Nem igazán, mivel elvégre minden sportnak megvan a maga veszélye, és bárhol, bármikor beüthet a krach. Még akkor is, ha itt nagyobb az esélye, de azért kipróbáltam a focit.
- De azért neked is volt egy-két komolyabb bukásod.
- Igen, de ismered a mondást: "A legnagyobb dicsőségünk nem abban áll, hogy sosem esünk el, hanem abban, hogy mindig fel tudunk állni egy esés után."
- Konfuciusz? - kérdeztem nevetve.
- Pontosan. Látom ismered.
- Igyekszem eszerint élni. - mondtam magabiztosan, ami meg is lepett.
Jó volt Marc-kal beszélgetni és a lelkem mélyén úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna, ahogy Alexet is, aki időközben csatlakozott hozzánk. Nem értettem ezt a különös összhangot, de kellemes volt és végre úgy éreztem, hogy végre tartozom valahova.