Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

17. Fall in Love

Reggel a telefonom ébresztőjére keltem, ami egyben jelezte, hogy ma egy giga témazárót írunk töriből, valamint felelünk angolból. Aha, akkor ez megmagyarázza, miért ébredtem fel egy órával előbb, tanulni akartam. Ám az éjszakai hívástól nehezen tudtam visszaaludni. Egész végig azon agyaltam "mégis mi a francot akar Danny Kent pont tőlem?", vagyis annyi tiszta az egészből, hogy meg akar ismerni, csak arra nem jöttem rá, miért. Egyszer se beszéltünk, és az igazat megvallva nem is találkoztunk, pedig ő is ott volt Dohában, ahogy mindenki más is. Na, és pontosan ezért szándékozom elutazni Texasba, hogy kiderítsem, addig viszont túl kellett esnem egy töri tz-n és egy angol felelésen. Csodás egy nap, mondhatom.
Kikeltem az ágyból és bementem a fürdőbe, hogy némi emberi formát varázsoljak magamra, és ne úgy nézzek ki, mint egy mocsári szörny. Közben felvettem az asztalról a történelemkönyvem és a jegyzeteim, hogy még készülődés közben is tanuljak. És néha csodálkozom, hogy strébernek hívnak, pedig nem kéne azon, ami egyértelmű. A zuhany alatt folyamatosan mondtam az évszámokat, a fogalmakat, királyokat, hogy melyikhez milyen esemény kapcsolódik, egészen napjaink uralkodócsaládjáig, ami azért valljuk be, nem kis feladat. Mindehhez pedig a kezdetekig, pontosabban a népünk Európában való megjelenéséig vissza kellett mennem, ugyanis a dogában az is benne lesz. A tanárunk szerint pedig ez a dolgozat adja majd az évvégi jegyünk felét, és aztán még az érettségiről nem is beszéltem, amit szintén kiválóra kell megírnom, ha be akarok kerülni a műszaki egyetemre.
Miután végeztem a fürdéssel megszárítottam a hajam, megtörölköztem, feltettem egy enyhe sminket és felöltöztem, ez esetben azt vettem fel, ami először a kezem ügyébe akadt, vagyis néhány GAS termék, egy farmer rövidnadrág, egy barnás ujjatlan ing és egy hozzáillő barna magassarkú szandál. Laza, mégis stílusos, legalább is nekem. Ezután lementem reggelizni.
Anyu már fent volt és kávézott, közben pedig egy halom papírt nézett át. Na, igen, ő is visszatért a szokványos hétköznapokba, csak úgy mint apa, aki holnap utazik New Yorkba egy üzleti ügy miatt. Talán elmehetnék vele. - gondoltam. Ám, ahhoz még szólnom kéne a szüleimnek, de a választ így is tudom. Anyu nemet fog mondani, apu igent, amiből az lesz, hogy nekem kell eldönteni, megyek-e vagy sem.
- Min gondolkozol? - kérdezte anyu fel sem nézve a papírokból.
- Hogy elmehetnék-e Marc versenyére. - ültem le az egyik székre, de anyu nem figyelt, mintha meg se hallotta volna. - De ha nem engeded meg, azt is megértem, hiszen azt akarod, hogy tanuljak, és így is hiányoztam egy hetet a suliból, amit igaz már bepótoltam, de figyelembe veszem az érdekeidet... - csacsogtam össze-vissza, így nem hallottam, mit mondott, de mintha egy rendben lett volna. - Hogyan?
- Elmehetsz. - egyezett bele, nekem pedig elkerekedett a szemem. - Ugyanis mi is veled megyünk. - közölte. Aha, akkor csak ezért mondott igent, de nem számít, mert ott lehetek és szurkolhatok, valamint nyomozhatok. Eme gondolat hatására hatalmas mosolyra húztam a számat és megöleltem anyut.
Ujjongva indultam ki az ajtón. Esküszöm, ha valaki látott volna, azt hitte volna, elment az eszem, pedig nem, pusztán csak boldog voltam. Beszálltam a bordó Hondámba, becsatoltam magam, majd beindítottam - még mindig imádom a doromboló hangját -, és elindultam Maryért. Igaz még korán volt és még vagy háromnegyed óránk volt a becsengetésig, de muszáj volt elmondanom neki a hírt. Amikor odaértem a házukhoz, kettőt dudáltam, a barátnőm pedig már ki is jött a házból, de egyből lecövekelt a lépcső tetején. Hirtelen nem tudta, mit keres ott egy számára ismeretlen autó, és hogy vajon érte jött-e. Látva bizonytalanságát kinyitottam az ajtót és félig kiszálltam.
- Jössz vagy maradsz? - kérdeztem vigyorogva. Amint meglátott, egyből megnyugodott és elindult a kocsihoz. Mire odaért én már ismét a helyemen ültem, és készenálltam az indulásra.
Útközben alaposan kikérdezett a kocsiról. Honnan szereztem? Mennyibe fájt ez apunak? Mennyivel megy? Az enyém? Persze, nem mintha nem meséltem volna már el neki ezt a sztorit, úgyhogy újra elmondtam az egészet, végül leesett neki a dolog, de akkor már a sulinál voltunk.
Egész nap próbáltam Marynek elmondani, hogy elutazom a hétvégére, de lehetetlen volt. Akárhányszor belekezdtem, hirtelen átváltott egy másik témára, majd egy újabbra és egy újabbra. Nem értettem a viselkedését, mintha attól félt volna, hogy elveszíthet, pedig ez nem történhet meg soha. Aztán tanítás után végül sikerült beszélnem vele, anélkül, hogy félbeszakított volna. Reméltem, annyira fog örülni, mint én, de tévedtem. Azt állította, teljesen megváltoztam, már nem vagyok az a lány, akit megismert, akinek mindig fontosak voltak a barátai, őket helyezte előtérbe, de most hogy versenyzőnek álltam, háttérbeszorítom őket. Baromi rosszul estek a szavai, fogalmam sem volt honnan szedte mindezt, mert egyáltalán nem igaz az állítása. Én még mindig egy átlagos hétköznapi lány vagyok, és az is maradok. Ezt Marynek is megmondtam, de nem hitte el és hátatfordítva nekem otthagyott a kocsimnál. Erre nem tudtam, mit mondani, mert ennél azért jobban ismer.
Hazaérve még mindig kissé feldúlt állapotban voltam, de egy mély levegővétel után megnyugodtam. Nem szabad, hogy egy ilyen incidens elrontsa az utamat. Majd észheztér. Felmentem a szobámba, és elkezdtem bepakolni a bőröndömbe. Közben felhívtam anyut, aki akkor már kocsiban ülve hazafelé tartott, hogy szerinte milyen ruhát érdemes vinni Texasba. Azt javasolta, hogy mindenképp valami nyáriasat, mert meg fogok sülni. Megfogadva tanácsát előszedtem az új cuccaimat és beletettem a bőröndbe. Irány Austin.
Másnap reggel nagyon korán keltem, mivel korán is indultunk. Apu bekopogott a szobámba, hogy kész vagyok-e, majd levitte a csomagomat a kocsiba. Kicsit fura volt, hogy nem Pablo cipekedik, de ő mára szabadnapot kért, így magunknak kellett intézkedni. Miután megreggeliztünk, kimentünk a reptérre, ahol szokás szerint a magángépünk várt. Útközben anyuval és a húgommal megbeszéltük, hol lesz a szállás, meg miket fogunk megnézni, ezeket pedig a gépen jobban kielemeztük. Kitaláltuk, hogy elmegyünk lovagolni, és kipróbáljuk a lasszózást, és természetesen kimegyünk megnézni a versenyt is. Apu pedig New Yorkban fog ülni az irodájában a négy fal között. Szegény, de megírtem neki, hogy küldök neki képeket, amikre rászerkesztem, és olyan lesz, mintha ott lett volna. Ezután meg segítettem neki néhány üzlet elsimításában, ami jó néhány órát igénybevett, és teljesen kipurcantam tőle. Hogy bírja ezt apu?
Tizenkét óra repülőút után, megérkeztünk New Yorkba, ahol könnyes búcsút - na, jó, egyikünk se sírt - vettünk aputól, akit már a limuzinja várt a kifutópályán, hogy hazavigye, míg mi még további két órás út elé néztünk, addig visszatértem az elkezdett tevékenységemhez, az alváshoz. Legközelebb már csak a leszállás előtt ébredtem fel, amikor a anyu felkeltett, hogy mindjárt landolunk. Amikor leszálltunk, már várt minket egy kocsi, ami elvitt Austin egyik legnépszerűbb szállodájába, a Holiday Inn Express Hotelba. Amint megérkeztünk, anyu elintézte az adminisztrációs dolgokat, addig mi Rebeccával kicsit körülnéztünk. Ahogy észrevettem itt is leginkább a halvány színek és a barna dominál, ami stílusossá teszi a helyet, és ha ez még nem lenne elég találtunk konditermet és uszodát is, ahol eltölthetjük a szabadidőnket, míg anyu dolgozik néhány ügyén, legalább addig se fogunk unatkozni.
Miután megkaptuk a kulcsot egy londíner felkísért minket a szobákhoz, amiket azonnal elfoglaltunk. Kinézetüket a dohai hotel szobájához tudnám hasonlítani, itt is volt egy nappali rész és egy hálószobai rész, a fürdőben pedig egy sarokkád, amit a húgom egyből le is foglalt, és ha ő egyszer fürdeni kezd, akkor órákat várhatok, míg felszabadul. Ezért örülök, hogy otthon van egy saját fürdőszobám. Így elhatároztam, hogy felfedezem a környéket, közben írtam apunak egy üzenetet, hogy rendben megérkeztünk, elfoglaltuk a szobákat, Rebecca pedig fürdőt, és szóltam anyunak is, hogy sétálok egyet, végül elindultam a földszintre. Szokásomhoz híven felmentem néhány közösségi oldalra, amelyeken tegnap óta még több követőm lett, és rengeteg tweetet kaptam. A többség lánytól jött, akik nagyban állítják, hogy egy nő is megállja a helyét egy olyan férfias sportágban, mint a motorozás, valamint sok sikert kívántak, a pasik egy része dögösnek tartotta ezt, míg a másik része gúnyos és negatív megjegyzéseket fűzött hozzá. Hát, nem vagyunk egyformák, ami szerintem jó dolog.
Amikor kinyílt a liftajtó, egy sereg emberrel találtam szembe magam, és egy halom poggyásszal. Úgy éreztem magam, mint egy labirintusban, össze-vissza kóvájogtam, és próbáltam kikerülni a túristákat és a nyaralókat, de volt, hogy párszor nekimentem valakinek, így sűrű bocsánatkérések közepette nyomultam át a tömegen.
Már majdnem elértem a kijárathoz, amikor elestem egy bőröndben, vártam, a becsapódást, ami nem következett be, ugyanis valaki átkarolta a derekamat. Felnéztem, és két gyönyörű, csillogó barna szempárral néztem farkasszemet. Abban a pillanatban, mintha villám csapott volna belém, elképesztő energia járta át a testem minden egyes részét. A lábaim megremegtek, elgyengültek, és ha a fiú nem tart meg, akkor biztosan a padlón végzem, ám ezt az áramütést a felsőtestemben éreztem a legjobban. A gyomrom liftezett, és nem a rosszulléttől, hanem valami kellemesen más dolog miatt, olyan volt, mintha több millió pillangó verdesne a szárnyaival és egyre feljebb és feljebb szállnának, fel egészen a szívemig, ami olyan erővel vert, hogy képes lett volna áttörni a bordáimat. A fiú szemei továbbra is fogvatartották az enyémet, megbénította minden érzékemet, nem hallottam a körülöttünk nyüzsgő embereket, sem az utcán járó kocsik zaját, nem láttam mást csak az ő két barna íriszét, amelyek megbabonáztak. Úgy éreztem, hogy összetartozunk, egy láthatatlan kötél összeköt minket, ami olyan erősen van összecsomózva, hogy azt ember nem képes kibogozni, maximum jobban összehúzni. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót, ilyet aztán végképp nem, még Carlossal sem. Kinevettem Maryt a romantikus filmjei és a "szerelem első látásra"dolog miatt, amiről azt hittem csak filmes butaság és a valóságban nem létezik. Úgy látszik tévedtem, mert most megtalált, méghozzá Danny Kent személyében.