Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

22. Valaki hazudik

Jó érzés volt a családommal lenni. Sokkal jobb volt, mint Rossékkal bármikor. Se telefon, se laptop, se üzlet, se bírósági ügyek, csak a család, meg a kiváló hangulat. Egy szóval tökéletes volt, még a hazudozás is, ami az egyik kedvenc kártyajátékom. Sokat nevettünk, és beszélgettünk olyan dolgokról, amiből én jócskán kimaradtam, mint például a rengeteg nyaralás, meg a többi családi program. Aztán körbevezettek a házban, meg a szobámat is megmutatták arra az esetre, ha hozzájuk költöznék, aminek nagy a valószínűsége, azonban a színe nem jött be, ugyanis rózsaszín volt, amit ki nem állhatok, viszont a bútorok igazán tetszettek, különösen a hatalmas ágy, csak egy kicsit zavart a felette lévő üres fal.
- Ajjaj, nem tetszik neki. - állapította meg Alex.
- A színe nem is. - ráztam meg a fejem. - De egy kis festés sosem árt.
- Ha gondolod, segítünk. - ajánlotta fel Marc.
- Azt megköszönném. - mosolyodtam el, és hirtelen átfutott egy gondolat az agyamon, ami alaposan megnevettett.
- Mi olyan vicces? - kérdezte Alex, de én csak megráztam a fejem.
- Majd megtudod. - titokzatoskodtam, majd ránéztem az órámra, ami már jelezte, hogy ideje hazamenni. Haza? Á, dehogy. A lakásba, és csak remélni tudtam, hogy Christina és Richard nincsenek ott.
Elköszöntem a családomtól, de nem örökre, csak holnapig, mivel megbeszéltük a fiúkkal, hogy délután elmegyünk edzeni, és megmutatják, mit csinálnak, hogy formában tartsák magukat. Alex ezt viccesnek tartotta, mivel nem hiszi, hogy képes vagyok végigcsinálni, pedig ezt rosszul gondolja. Éveken keresztül kick boxoltam és kardióztam. Na, igen, Richard fontosnak tartotta az önvédelmet, ezért felvett mellém egy oktatót egy szép összeg fejében. Szóval emiatt nem lesz gond.
Amikor megérkeztem, a Ross-család kocsija már nem volt ott, aminek kifejezetten örültem, mert semmi kedvem nem volt találkozni velük, főleg azután nem, amit megtudtam róluk. Felmentem a lakásba, ahol hatalmas rendetlenség fogadott. Először azt hittem, hogy betörtek hozzánk, aztán megláttam Sarat, aki megállás nélkül kihajigálta az szobaajtaján a cuccait. Egy tűsarkú kishíján fejen talált.
- Bocsi.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Kipakolom a gardróbomat?
- Minek?
- Mert holnap a családomhoz költözöm. - felelte, ami meg is lepett, meg nem is. Meglepett, mert váratlanul ért, és nem, mert gondoltam, megbeszélték a dolgokat és megbocsátott a szüleinek, bár én a helyében nem tettem volna. - Csak azt nem értem, hogy képes valaki elrabolni egy csecsemőt csak azért, mert nem tudja elfogadni, hogy a gyereke egy kicsit gyengébb, mint az átlag. - háborgott.
- Hát, igen. - értettem egyet. - Christina teljesen megőrült.
- Christina? - csodálkozott. - Nem, Roser.
- Mi? - kerekedett el a szemem. - Az kizárt. - védtem meg anyut.
- Én kinézem belőle.
- Ahogy én Christinából. - közöltem, azonban valahogy nem stimmelt a dolog. - Várj, pontosan mit mesélt Christina?
- Azt, hogy mikor megszülettél, nem sírtál fel és nagyon gyenge voltál, az orvosok pedig kész csodának tartották, hogy megélted a másnap reggelt. Roser meg ezt nem tudta elviselni, így engem vitt el helyetted, és ez senkinek nem tűnt fel, csak a szüleimnek. Ezért elmentek Marquezékhez, hogy adjanak vissza engem, de Roser hajthatatlan volt, kivéve Juliát, aki egy sereg képet küldött a szüleimnek.
- És láttad a képeket?
- Nem. - rázta meg a fejét. - De mit számít, Roser egy elmebeteg.
- Hé, ne szidd az anyámat! - szóltam rá. - Amúgy én ezt a sztorit fordítva hallottam.
- Fordítva?
- Igen, hogy Christina rabolt el engem. - feleltem őszintén.
- És Richard küldött rólad képeket?
- Igen, és láttam is őket.
- Komolyan? - tátotta el a száját.
- Aha. - bólintottam.
- Na, jó, ezt nem értem. - ült le a kanapéra, mire megforgattam a szemem. - Ez mit jelent?
- Azt, hogy valaki hazudik.
- Azt mondod? - nézett rám félve.
- Azt.
- Akkor derítsük ki! - pattant fel hirtelen felemelve a bal kezét és a mutatóujját. - De ha lehet, kezdjük holnap, mert hulla vagyok.
Ezen csak mosolyogva megráztam a fejem, de igaza volt, ki kell derítenünk, mert az biztos, hogy nagyon sántít ez a dolog. Másnap reggel pedig hozzá is láttunk, megbeszéltük, hogy délután eljön velem edzeni, aztán a szüleimhez, mert ő is hallani akarta az ő verziójukat, és szerette volna megnézni az albumot is. Még a suliban is totál ráállt erre a nyomozósdira, egész nap egyfolytában kergetett a bugyuta kérdéseivel, mint például: "Mit mondott pontosan Roser?", "Milyen képeket találtam a fotótárban?", de a legnevetségesebb "Mikor történt az eset?", és még rá akart venni, hogy keressünk bizonyítékot. Tisztára olyan volt, mint egy nyomozó, pedig ismerte mind a két verziót, vagyis az alapját és az indokot, de hát ő tudja. Egyébként meg vicces látványt nyújtott, ahogy megállás nélkül pattogott és mindenkit lehurrogott, aki megszólította, bár ettől inkább ijesztő volt, mint mulatságos. Szóval teljesen megőrült, habár amióta ismerem, mindig is ilyen megszállott volt, ha valamit a fejébe vett, vagyis nála ez a káosz normális, csak közelről nézni az egészet nagyon is rémisztő volt. Lassan már azt gondoltam, bedugom egy elmegyógyintézetbe, de akkor kicsengettek az utolsó óráról.
- Vicky. - szólt utánam Mary, mikor már kiértünk a suliból. - Beszélhetnénk egy kicsit?
- Nem ér rá máskor? - kérdeztem. - Ugyanis eléggé sietünk.
- De persze. - mondta szarkasztikusan. - Viszont nem garantálom, hogy akkor ráérek. - közölte megvetően, majd a vállamat meglökve otthagyott minket. Szomorúan néztem utána, mert soha nem voltunk ennyire távol egymástól, mint az utóbbi időben.
- Menjünk. - ragadta meg a karom Sara, és a kocsihoz vezetett. - Akkor irány sportolni.
Beszálltunk a Hondába és elindultunk a város legjobb konditermébe. Útközben Sara a prospektust tanulmányozta, és kitalálta, hogy zumbázzunk, kardiózzunk és próbáljuk ki a kick boxot, amiről azt hittem, csak poénnak szánja, mert ő nem csinál olyat, ami megerőltető, de tévedtem, nagyon is komolyan gondolta. A konditerem öltözőjében végig erről csacsogott, hogy mennyire jó lesz, mert feszesíti a combját és az alakja is sokkal jobb lesz, pusztán csak a boxtól rettegett egy kicsit, mert most manikűröztetett. Javíthatatlan.
Amikor kimentünk, megpillantottuk a fiúkat, persze Saranak azonnal eszébe jutott, hogy a zenelejátszóját bent hagyta, pedig ott volt a karján, úgyhogy megfogtam a kezét és a tesóimhoz rángattam.
- Mindenki kész? - kérdezte Marc.
- Igenis, kapitány. - tisztelegtünk Alexszel, amin azonnal elnevettük magunkat.
- Rendben, mivel akartok kezdeni?
- Zumbával. - vágta rá Sara, a fiúk pedig értetlenül egymásra néztek. - Ha tudnátok mennyire jól táncol. - mutatott felém, majd megragadta a karom, és bevezetett egy terembe, ahol kellemes latin zene szólt.
Aztán az oktató is hamarosan megérkezett, és kezdhettük az ugrálást. Igazán jó volt, csak a tömeg ne lett volna, mert akkor jobban élveztem volna, de így félóra után nem bírtam, úgyhogy inkább kimentem, és a pultnál kértem egy pár boxkesztyűt, majd elfoglaltam az egyik zsákot, amit kedvemre püfölhettem és rugdoshattam. Jól esett, mert végre sikerült levezetnem a felgyülemlett feszültséget. Eszembe jutottak a vasárnap történtek, pontosabban Danny, aki nem is hagyta megmagyarázni a dolgokat, ezzel beletaszítva a mélybe, amiből nagyjából a negyedéig kimásztam, de ott meg is álltam, mert nem bírtam tovább. Onnantól pedig egy mentőövre lenne szükségem, különben visszazuhanok. Egy utolsó pörgőrúgást követően megéreztem, hogy potyognak a könnyeim, és szürke felhő borította be az eddig tiszta és szép eget a fejemben. Lerogytam a földre, és nem érdekelt, hogy szinte mindenki engem néz. Ismét visszatért a fájdalom a szívembe, és az üresség, ami körülvette, mindez egy pillanat alatt. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy megbénuljanak az érzékeim és árnyéka legyek önmagamnak. Elszállt belőlem a lélek, mintha menekülne előlem, mondván "nekem semmi közöm ehhez a csődtömeghez", mert tényleg az voltam. Erről meg csak is én tehettem, ha jobban figyeltem volna Dannyra, akkor most nem lennék ilyen helyzetben, hanem ő is itt lenne velem és boldoggá tenne, de így? Esélyem sincs.
- Hé, Vicky. - guggolt le elém valaki, a hangjából ítélve Alex volt az. - Történt valami? - kérdezte aggódva, de én csak a fejemet ráztam és megöleltem. Ha más már nem is, legalább a bátyáim valamelyike, vagy mindkettő, tartsa bennem a lelkem maradékát, amely azt hiszi, van bennem még lehetőség. - Bántott valaki?
- Nem. - zokogtam.
- Megsérültél?
- Nem. - töröltem meg a szemem, mikor elhúzódtam tőle. - Vagyis... fizikailag nem.
- Lelki dolog?
- Olyasmi. - vontam meg a vállam. - De majd megoldom. - álltam fel, és sietősen a mosdóba indultam, de elkapta a karomat.
- Mondd el! - kérte. - Segíthetek.
- Még akkor is, ha... - csuklott el a hangom. - Ha szerelmi ügyről van szó?
- Akkor is. - mondta határozottan. - Szóval?
Vettem egy mély levegőt és kifújtam.
- Danny Kent.
- Mit csinált veled? - kérdezte szemébe kezdeti dühvel.
- Valamiért kiakadt rám. Sara szerint féltékeny, mert párszor megöleltem Marcot, és azt gondolja, hogy a barátom, ebből kifolyólag anyu azt gondolja, szeret, és a legrosszabb, hogy még csak el se magyarázhattam neki a dolgokat. - hadartam el egy szuszra, de éreztem, hogy megint rámtör a sírás. - Fogalmad sincs, mennyire fáj.
- Szereted őt?
- Igen. - mondtam ki félve, mert nem tudtam, hogyan reagál majd, emiatt meglepetésként ért, mikor megölelt.
- Minden rendben lesz. - közölte lágy, megnyugtató hangon. - Beszélek vele.
- Komolyan? - csodálkoztam.
- Komolyan. - bólintott. - Folytatjuk az edzést?
- Persze. - töröltem meg újfent a szemem, és elindultam az egyik géphez, de Alex megállított.
- De előbb mosd meg az arcod, mert szörnyen nézel ki. - utasított, amin szélesen elvigyorodtam, és a mosdó felé vettem az irányt.
Amikor beértem, kis híján dobtam egy hátast. Alex nem viccelt, tényleg pocsékul festettem. A szemem túlságosan is piros volt, az arcom pedig a sírástól felpuffadt, úgyhogy nekiláttam egy alapos arcmosásnak, amivel hamar végeztem, és utána felfrissülve vágtam neki a testmozgásnak. Persze nem hagytam figyelmen kívül a bátyáimat, akik egész idő alatt rajtam tartották a szemüket. Biztos vagyok benne, hogy Alex elmondta Marcnak, mit történt. Edzés után, és egy gyors zuhanyzást követően, a Marquez-ház felé vettük az irányt. Közben Sara azon aggódott, hogyan fogadják majd a nevelőszülei, akik egy hete még a valódi szülei voltak. Félt, hogy nem fognak örülni neki, és megvetik majd, de ehelyett örömmel fogadták (vagyis csak anyu, mivel apu dolgozott), hiszen tizennyolc évig a lányuk volt, akit a viselkedése ellenére is nagyon szerettek, és most is szeretik, függetlenül attól, hogy nem a vérszerinti gyerekük. Én meg rájöttem, hogy Sara igazából egy kedves lány, aki ugyanolyan sérülékeny, mint a népszerűtlen lányok, akiket többnyire kritizálni tudott, ellenben ez a személyisége leginkább csak egy álca, ami elrejtette a gyengébb énjét, de örülök, hogy azt is megismerhettem három és fél nap alatt.
Aztán Sara megkérte Rosert, hogy mesélje el a születésünk történetét, azt, amit nekem is mondtak. Ettől persze anyunak megremegett a keze, miközben limonádét öntött nekünk, de azért megtette. Mindent elmondott, mindenről pontosan beszámolt, és az albumot is megmutatta. Csak úgy áradt belőle az őszinteség, ahogy tegnap este, és ezt Sara is észrevette. Nagyon jól tudta, hogy Roser sose hazudott neki, mindig igazi anyaként viselkedett vele, mindent elmondhatott neki, mert megbízhatott benne.
- És ezeket Richard küldte? - kérdezte Sara.
- Igen, az összeset. - felelte anyu. - Miért?
- Csak mert én nem így hallottam. - mondta a lány. - Christina azt mondta, hogy te vittél el engem, mert nem viselted el, hogy Vicky gyengébb, mint bármelyik másik baba.
- Hogyan? - tátotta el a száját anyu. - Nem. - rázta meg hitetlenkedve a fejét. - Nem, ha így lett volna, akkor egész idő alatt Vicky mellett lettem volna, és imádkoztam volna, sőt imádkoztam is érte. Értetek, hogy jól legyetek, és boldog voltam, amikor meggyógyultál, Sara, és akkor is, mikor megláttam a Vickyről készült képeket. - mosolyodott el halványan. - Mindkettőtöket egyaránt szerettelek, és még most is, mindig. Viszont Christinát egyáltalán nem érdekelte, mi van veled, csak Richardot, ezért viszonoztuk neki a kedvességét, és megosztottuk vele az életed minden egyes pillanatát. Ő sose hagyott el, mindig gondoskodott rólad, ahogy mi is Vickyről.
- Tényleg? - kérdeztük egyszerre.
- Igen. - simította meg az arcomat.
- Akkor Richardtól származott az a rengeteg drága ajándék? - esett le Sara álla.
- Így van. - bólintott anyu, majd hozzám fordult. - Te pedig egy csomó ruhát, plüssállatot, és az első rajzfüzetedet kaptad tőlünk.
- Plüssállat?
- Igen. - mondta, és fellapozta az albumot, majd felém fordította. Két kép volt, az egyiken a kedvenc farkasommal, a másikon pedig Marc hangyájával vagyok lefotózva, az utóbbi megnevettetett.
- Úgy tűnik, már akkor is nagy fan voltam.
- Richard szerint mindig őt kerested a tévében, és mikor megláttad vigyorogva ugráltál az ágyadon vagy a kanapén azzal a plüsshangyával a kezedben. - vigyorgott anyu, én pedig elvörösödtem, Sara meg hangosan felnevetett. Ez de ciki.
- Jól van, na. Régen volt már. - védtem magam.
- Hát, hogyne. - veregette meg a hátamat Sara. - De nyugi, nem mondom el senkinek.
- Csak mindenkinek a suliban. - vágtam rá, mire Sara elkezdte ingatni a fejét, hogy igazam van.
- Na, jó, tényleg nem mondom el.
- Helyes. - mondtam leszögezve, és Sara arcáról azonnal eltűnt a jó kedv.
- Megbocsátotok egy percre, szeretném felhívni aput. - állt fel mellőlem.
- Hát, persze, nyugodtan. - engedte ki anyu.
Amint Sara kiment, azon gondolkodtam, vajon Richard az igazat fogja mondani, vagy ugyanazt, amit Christina? Mondjuk Richard apámként mindig őszinte volt hozzám, támogatott, és megvédett Christinával szemben. Egyetlen rossz szavam se lehet rá, és az elszólásaiból arra következtetek, hogy ő már rég el akarta mondani nekem ezt az egészet, csak Christina nem hagyta. Ezt valahogy el tudom képzelni. Pár perc múlva megjelent Sara, nagyon feldúlt volt, miután megtudta, mégiscsak a szüleim verziója az igaz, emiatt mindennek elmondta Christinát, mindennek, aminek csak lehetett, aztán azt vettem észre, hogy franciául háborog és káromkodik. Élmény volt hallgatni, főleg úgy, hogy minden szavát értettem, de meg is értem.
- Nagy gond lenne, ha veletek maradnék? - kérdezte, miután kissé lehiggadt. - Nem akarom látni egyiküket se, vagyis inkább csak Christinát nem.
- Megértem. - ölelte át anyu. - És ne félj, számodra mindig nyitva lesz az ajtó.
- Kivéve, ha bezárjuk éjjelre. - jelent meg Marc, amin muszáj volt nevetnünk.
- Szörnyen vicces tudsz lenni. - csúfolódott Sara. - De így szeretünk.
- Akkor most egy húgunk van vagy kettő? - lépett be a nappaliba Alex értetlenül.
- Egy, meg egy vérszerinti. - felelte Sara.
- Köszi. - emeltem fel a kezem, jelezve, hogy én is ott vagyok.
- Jaj, srácok. - forgatta meg a szemét anyu, majd kiment a konyhába, belőlünk meg kitört a nevetés.