Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

16. A meghívás

Pár percig még mindig a távolodó Dani után bámultam. Elképzelni se tudtam, mit fog tenni, bár nem tűnt annyira dühösnek, de mégis a szemében láttam, hogy neki se tetszik ez a helyzet. Kicsit féltem, hogyan fog Aoyama és Alberto előtt viselkedni. Talán megpróbál normális hangnemben beszélni velük, vagy indulatosan kiabálva megmondja nekik a magáét? Megijedtem, hogy ha az utóbbi történik, akkor esetleg elveszíti a munkáját, amit nem akartam, pláne nem egy szerencsés kis senki miatt, mint én. Ahhoz túlságosan is megkedveltem a huszonhatost. Ez a gondolat pedig a kocsiban se hagyott nyugodni, folyamatosan lejátszottam magamban a jelenetet, ami a legtöbb esetbe verekedésben végződött, amit nem bírtam elviselni, és a sírás kerülgetett. Persze nem azért, mert beleszerettem volna a spanyolba, erről szó sincs. Csak az bántott, hogy mindez miattam történhet meg. Pablo is útközben azon fáradozott, hogy megnyugtasson. Kismilliószor elmondta, ne sírjak, semmi ilyesmi nem fog történni, felnőtt férfi módjára megbeszélik ezt a helyettes dolgot. Nyilván igaza volt, ám mégis bennem volt az a félsz, miszerint sokkal komolyabb dologba fajulhat a vita.
Otthon, hogy eltereljem a gondolataimat, megnéztem egy filmet, pontosabban az egyik kedvemcemet a Halálos iramban: Ötödik sebességet. Nem tudom, miért rajongok ennyire megszállottan ezért a filmért. Lehet a sebesség miatt, talán a kocsik miatt, vagy a jó pasik miatt, esetleg a számos alaposan kidolgozott akciójelenet miatt? Fogalmam sincs, pusztán csak azt tudom, hogy egyszerűen lehetetlen megunni. Bár anyu sokszor elmondta, hogy ne nézzem, mert akkor én is hajlamos leszek az efféle őrült száguldásra, aminek következtében elveszíthetem az életem. Nem mondom, nincs igaza, de az rosszul esik, hogy ezt feltételezi rólam, mikor pontosan tudja, mindig betartom a kreszszabályokat és a sebességkorlátot, kivéve, ha kimegyek a versenypályára, mert ott vagyok annyira eszement, mint a filmben, egyébként teljesen normális vagyok.
Miután végetért a film - apu mindig megkérdezi a mozizás előtt, mikor lesz vége, amire a válasz: amikor jönnek a betűk. Ez már a könyökömön jön ki. - megszólalt a telefonom. Valahol bíztam benne, hogy Dani lesz az, de csalódnom kellett, mikor apu neve villogott a kijelzőn.
- Hogy állnak a dolgok? - kérdezte mindenféle bevezetés nélkül. Szia, apu. Igen, köszönöm, jól vagyok.
- Daninak is elmondtam a dolgokat, és most beszél a menedzserével és a kegyeltjével. - húztam el a számat, mert megint eszembejutott a elméletem.
- Hogy megy neki?
- Nem tudom, még nem kaptam értesítést, hogy jövő héten vegyem fel a kesztyűt és a sisakot. - vontam meg a vállam, miközben viccelődni próbáltam.
- Kicsit több komolyságot, Vic.
- Bocsánat.
Hát, igen, ha valaki, akkor apu biztosan törődik a jövőmmel, ahogy Rebeccáéval is. Őt mindig érdekelte a sorsunk, az hogy mit akarunk elérni az életben, lényegtelen, milyen pályán, milyen irányba akarunk menni. Apunak ez nem számított, pusztán csak az, hogy élvezzük, amit csinálunk, szeressük, és mindent tegyünk meg az álmaink eléréséért. Anyu ennek az ellentétje, ő leginkább a saját elképzeléseit akarja ránk erőltetni, ami a pályaválasztást illeti. Számára az orvoslás és a jog a két legkézenfekvőbb dolog a világon, amit a lányaira kényszeríthet, és az olyan, mint a motorozás, ki van zárva. Emiatt nem díjazta, hogy beálltam a Repsol Honda csapatába, azonban belátta, nem tántoríthat el a versenygépektől, se az újdonsült barátaimtól.
A nap további része unalmasan telt, szinte késztetést éreztem arra, hogy besegítsek Martának a házimunkában, mert haszontalannak éreztem magam, mint mindig, ha nem csinálok semmit, de ő nem engedte, így felmentem a szobámba tanulni, mivel egy kicsit elmaradtam a múlt heti tananyaggal, ami rendszerint nem vall rám. De ahhoz túlságosan is elfoglalt voltam a tesztelések és egy interjú miatt, amiben bemutattak, mint a Repsol Honda tartalékpilótáját. Remek, egy karrier, ami maximum egy hétig tartott. Szép volt, jó volt, és a mai nappal elmúlt, viszont kerestem $375000-t, kaptam egy új kocsit és egy rahedli új ruhát, meg cipőt. Szóval egész jól jártam, feltéve, ha a szponzorok nem akarják visszavenni a termékeiket, bár nem rúgtak ki és én se mondtam fel. Na, mindegy.
Tanulás után - megírtam egy sereg beadandót, amiket el is küldtem a tanáraimnak, hogy ezekkel pótoljam az elmaradt dolgozatokat, közben pedig Marta felhozta a vacsorámat - olvastam, ám a szemem kezdett elnehezülni, mígnem le is csukodótt.
Könyvvel a kezemben a kanapémon ébredtem, és meglepő módon nem estem le róla, mint Dohában, mondjuk a telefonom se szólalt meg. A nyakam teljesen elgémberedett, ahogy a hátam is, így mindegyiket megropogtattam. Tudom, idegesítő, főleg más emberek társaságában, akik nem bírják elviselni, de azok nem is tudják, olykor mennyire felemelő érzés, ellazítja a csontokat. Ám egyszer Carlos, az exem, így törte el az egyik ujját.
Na, ja, Carlos, a szombati beszélgetésünk óta nem is hívott, és nem is érdeklődött felőlem. Ebből is látszik mennyire szeret még mindig. Mondjuk nekem se jutott eszembe, egyszer se, de nem is hiányzik. Jobb a békesség, a nyugis élet, ami a következő pár napomat is meghatározta.
Az életem egy hét kitérő után visszatért a régi kerékvágásba. Ismét ugyanaz a stréber, szánalmas kis lúzer voltam, mint eddig. Persze Marynek mindenről beszámoltam, Doháról, a fiúkról, az új munkámról, ami miatt felmondtam a szerkesztőségnél, a szponzorcuccokról, különösen a kocsiról, amiről csak úgy áradoztam. Azonban barátnőm soha nem értette, hogy képes egy autó és egy motor ennyire lázbahozni. Erre pedig azt szoktam mondani, hogy nem vagyunk egyformák, egyesek a shoppingolást és a pasizást szeretik, mások a pasikkal járó körítést, vagyis az anyagiakat, és megint mások a pasik járgányait, ám ők képesek azon túl látni. Előbb mutasd, hogy vezetsz, és utána megmondom, ki vagy. Ez a másik dolog, ami jellemző rám, még akkor is, ha ezt Dominic Torettotól nyúltam le. Végül beszámoltam Marynek Carlosról is.
- Remélem, nem hitted el egyetlen szavát se.
- Persze, hogy nem. - ittam bele a kávémba. - De tényleg őszintének tűnt.
- Azok után, hogy kihasznált? - ábrázolt a mutatóujjával egy kört az asztal felett.
- Igen, de megmondtam neki, nem tudok bízni benne.
- Helyes. - bólintott elismerően, majd felcsillant a szeme. - És mi a helyzet Marc-kal?
- Mi lenne? - kérdeztem vissza. - Jófej és vicces srác.
- Bejön neked? - húzta kíváncsi és derűs mosolyra a száját.
- Egész helyes, de pasinak nem kellene. Valamiért nem tudok ÚGY tekinteni rá, ahogy Alexre sem.
- És hogy jön ide Alex?
- Repülővel és kocsival. - feleltem. - Ajj már. - ütötte meg a karomat. - Nem így értettem.
- Tudom, de ismerlek és következő kérdésed úgyis ő lett volna. - emeltem fel a mutatóujjamat.
- Ez igaz. - morfondírozott és elnevettük magunkat.
A kávézóból elindultunk hozzánk. Jó volt kicsit kimozdulni otthonról, megfeledkezni a gondjaimról, amik az Aoyamával való találkozás óta egyszer se jöttek elő, ezáltal az életem is könnyebb lett. A suliban is kiválóan teljesítettem, mint mindig, a beadandóim is ehhez méltó osztályzatot kaptak. Azonban azt nem mondanám, hogy a hétköznapi énem ott is megmaradt, mert nem így volt. Egyrészt rengeteg gratulációt kaptam az interjú miatt, másrészt pedig a fiúk szemében menő, ha egy lány bekerül a MotoGP világába, így páran el is hívtak randizni, amiket sorra visszautasítottam, mert nem hiányzott egy újabb csalódás. Szóval ennyit az újabb lehetőségről, hogy barátom legyen és boldog legyek. Emiatt pedig Mary megnézetett velem néhány nyálas-romantikus filmet, amiket ki nem állhatok és ezt ő is tudja. A barátnőm egyszerűen képtelen feldolgozni, hogy a "szerelem első látásra"dolog csak a filmekben van, a valóságban kicsit bonyolultabb.
Talán éjfél is elmúlt, mikor a telefonom csörgése ébresztett fel a békés álmomból. Csak remélni tudtam, hogy a húgom nem hallotta meg. Tapogatózva nyúltam érte, meg se néztem, ki az, mert álmos voltam és a szememet is bántotta a fény.
- Hallo. - motyogtam még álmomban.
- Felébresztettelek? - kérdezte egy vidám, élénk férfi hang. Kellett néhány másodperc míg felismertem Livio hangját.
- Talált süllyedt. - dünnyögtem. - Miért hívtál?
- Mert van itt valaki, aki szeretne megismerni, és meg akar hívni a hétvégi versenyre. - újságolta, miközben totál felvidult.
- És ki az?
- Kent.
- Aha, Barbie-t is vigyem? - kérdeztem szórakozottan, mire hangos nevetésben tört ki, bár tudtam, kiről beszél, Danny Kentről.
- Nem, őt azért ne. - felelte, miután némileg alábbhagyott a röhögőgörcse.
- És miért szeretné, ha ott lennék? - érdeklődtem, mert elképzelni se tudtam, mit akar tőlem a brit, hisz egyetlen szót se beszéltünk.
- Hogy szurkolj neki, és mert szeretné megismerni az új felfedezettünket.
- Hát persze. - mondtam kissé szarkasztikusan. Ezt valahogy nem tudtam elképzelni. Egy srác csak azért hív meg a versenyére, hogy megismerjen? Ez nekem nagyon sántít, itt valami nem stimmel. És miért pont Danny Kent? Ezt meg kell tudnom. - Rendben, legyen.