Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

12. Viszontlátás

Másnap reggel szörnyen ébredtem. Még mindig Carlos szavai jártak a fejemben, de tudtam, hogy jól döntöttem. Ha egyszer átvert, akkor máskor is megteszi.
Bementem a fürdőbe, amint megláttam magam elszörnyülködtem. A szemem karikás volt és vörös, a fejem pedig buci a sok sírástól, így hozzáláttam egy alapos kezeléshez. Megmosakodtam, bekentem magam egy arctisztó tonickal, majd megfésülködtem és feltettem egy enyhe sminket. Ettől máris jobban néztem ki. Ezután felöltöztem, a meleg miatt ma is nyáriasra vettem a figurát, amit a repülőn úgyis leváltok egy télies szerelésre. Miután elkészültem, levittem a bőröndömet és a deszkámat, majd bementem az étkezőbe, ahol a családom már várt.
Anyu szokásához híven a laptopját bújta, de meglepett, amikor megláttam, hogy az időjárást nézi, apu pedig a szállással volt elfoglalva. Ellenőrizte, minden rendben van-e. Ez számomra kicsit szokatlan volt, azonban a húgomat még furcsábbnak találtam. Amikor meglátott, megölelt, amit sose szokott. Őszintén szólva nagyon különösnek tartottam ezt az egészet, ami gyanakvóvá tett. Valami itt nem stimmelt, vagy csak azért viselkednek így, mert állást kaptam a Repsol Hondánál.
Reggeli után Pablo kivitt minket a reptérre. A magángépünk már készen állt az indulásra. A sofőrünk egyből a kifutóra hajtott, kipakoltunk, majd beszálltunk a légi járműbe. Az út nagyon gyorsan telt, főleg, mert a húgommal végig kártyáztunk, majd a szüleim is beszálltak, így elkezdődött az egy órán át tartó hazudozás, ami vicces volt. Legalább is azért, mert apu folyton próbálta a bolondját járatni velünk, azonban túl átlátszó volt, így mindig ő vesztett. Fura volt, hogy egyszer az életben ilyen felhőtlenül és szabadon szórakozunk. Még sose fordult elő, de tényleg még akkor se, ha síelni mentünk vagy nyarlani, bár egészen élveztem. Emiatt valahogy egy kicsit átértékeltem a családomat.
Mivel korábban értünk a szállásunkhoz, mint terveztük, bevittük a holminkat a házba és egyenesen megcéloztuk a szobáinkat. Azonban mielőtt Beccával elértük volna a lépcsőt, apu megállított minket mondván Sonja még nincs kész a hálóinkkal, úgyhogy elmentünk felfedezni a környéket, ami az évek folyamán szinte semmit nem változott. Maximum annyit, hogy megszűnt a kedvenc forrócsokis bódém, és a helyén egy komlett büfé áll. Meg építettek egy ruhaáru boltot is, aminek leginkább a húgom örült, örömét pedig természetesen velem osztotta meg, így muszáj volt végignéznem vagy háromórányi divatbemutatót, aminek következtében kismillió csomaggal mentünk vissza a szüleinkhez, akik a fejüket fogták, és azt mondták Rebeccának, hogy még meg se érkeztünk, de már egy rugót elköltött, emiatt megvonták tőle a hitelkártyáját. Hű, ilyen szülői szigort se láttam még a házunk táján.
Délben elmentünk ebédelni egy közeli étterembe, ahol isteni vadételeket szolgálnak fel, ami még meglepőbb, hogy az ára is kedvező. Közben azt figyeltem, mikor szólal meg a szüleim telefonja és tapadnak rá egész napra, de érdekes módon nem történt meg. Csak egyszer, amikor Sonja hívta aput, hogy elkészült a szobákkal és a cuccainkat is bevitte a szobákba, így ebéd után egyből a házhoz mentünk.
Mi a húgommal úgy döntöttünk, hogy kipakolunk az egyébként hatalmas szobánkban, amit egy teljes héten keresztül megosztunk. Közben bekapcsoltam a laptopom és elindítottam rajta a zenét, addig se volt unalmas a rámolás. Természetesen azért beszélgettünk is, vagyis inkább a húgom beszélt, hogy van egy srác, aki tetszik neki, és hogy helyes, meg a mosolyával lehengerel mindenkit, meg hogy jelenleg szingli, és blablabla, majd ennek kapcsán rátértünk Marcra is.
- Milyen élőben? - kérdezte.
- Vicces és kedves fiú, azonban a pályán tényleg olyan aggresszív, mint a tévében. - feleltem.
- Versenyeztél vele?
- Csak egyszer, hülyeségből. - mentegetőztem.
- Lenyomtad? - vonta fel az egyik szemöldökét.
- Le. - bólintottam. - És az eredményeim is jobbak voltak, mint az övé.
- Az klasz. - huppant le mellém. - Bár az ember mit is várjon egy bajnok... - köszörülte meg a torkát. - rajongójától, aki ennyire megszállottja a motoroknak.
- Valami azt súgja, hogy nem ezt akartad mondani.
- Pedig ezt akartam, tényleg. - próbált félrevezetni.
- Becca?
- Mi van?
- Ismerlek és tudom, mikor hazudsz. Szóval?
- Lányok, nem akarjátok tesztelni az új pályát? - nyitott be anyu a szobánkba, ami elég váratlan volt ahhoz, hogy tudjam, hallgatózott. Nekem itt valami bűzlik, és a múlt hét óta egyre jobban érzem, hogy valamit elhallgatnak előlem, valamit, amihez köze van a Marquez családhoz, valamit, amiről a családom nem akarja, hogy tudomást szerezzek, és ez elég ok arra, hogy kiderítsem.
A nap további részében az új félcsövet teszteltük, vagyis inkább én, a húgom főleg flörtölt az egyik deszkás sráccal. Mindegy, ő tudja, addig én sorra gyakoroltam a különböző trükköket, köztük a Cloud 9-t is. Ezt a mutatványt elég sokáig gyakoroltam, végül rengeteg esés után sikerült megcsinálnom. Azt hiszem, én vagyok az egyedüli, akinek sikerült, erre pedig nagyon büszke vagyok.
- Ez király volt. - jegyezte meg egy fiú, pontosabban az, akivel Rebecca flörtölgetett.
- Kösz.
- Még soha nem láttam senkit, aki képes a világ egyik legnehezebb trükkjére.
- Hát, most már igen. - vettem le a sisakomat és a szemüvegemet. Abban a pillanatban a fiú teljesen megnémult. - Minden oké?
- Aha, csak nagyon ismerősnek tűnsz. - jegyezte meg. - Valahol mintha láttalak volna. - gondolkozott, majd pár másodperc múlva csettintett egyet. - Nem te vagy véletlenül a Repsol Honda tartalék versenyzője, akit a múlt héten mutatott be Emilio Alzamora?
- De igen. - feleltem mosolyogva, mivel nem gondoltam volna, hogy valaki felismer.
- Nagy volt, ahogy leiskoláztad a tavalyi bajnokot.
- Azt mondod?
- Ja, a bácsikám ugyanolyan őrültnek tart téged is, mint Marcot. - nevette el magát.
- A bácsikád? - csodálkoztam.
- Igen, Emilio. - értelmezte. - Egyébként Leon vagyok.
- Én Vicky, ő pedig a húgom. - mutattam a mellettem álló lányra.
- A húgod? - húzta össze a szemöldökét. - Ez fura.
- Miért? - kérdezte Becca.
- Mert egyáltalán nem hasonlítotok.
- Talán azért, mert Vicky... - harapta el mondandóját. - Mennem kell. - közölte, majd elrohant, Leon pedig kérdőn nézett rám.
- Fogalmam sincs, mi ütött belé. - emeltem fel a kezem védekezően.
- Oké. - hagyta rám. - Amúgy te nagyban emlékeztetsz Marcra és Alexra.
- Mi? - kerekedett el a szemem. Még hogy hasonlítok rájuk. Ez szerintem abszurd, mivel nem is vagyunk rokonok.
- Pedig így van. - mondta, majd egy integető nő felé fordult. - Most mennem kell, anyám hív. Később találkozunk, oké?
- Rendben. - bólintottam, azzal pedig elváltak az útjaink.
Egész este Leon szavain és a Rebecca gyors távozásán gondolkodtam. Nem értettem, hogy miért hasonlítanék én a Marquez fiúkra, bár az tény, hogy sok bennünk a közös, de ez nem jelenti azt, hogy hasonlítunk. Személy szerint nem vettem észre semmit, ami erre utalna. Ők jellemileg sokkal nyitottabbak és ellazultabbak, mint én. Mondjuk a társaságukban szabadabbnak éreztem magam, tényleg olyan volt, mintha megtaláltam volna a helyem a világban. Ahogy beszélgettünk, ahogy szórakoztunk, ahogy a szüleik tekintettek rám, szinte családtagként kezeltek. Jó volt érezni azt az igazi szülői törődést, amit a szüleimtől egyáltalán nem kapok meg, sokkal inkább magamra vagyok utalva, mint a vadonban. De ez megszűnt, amikor megismertem Rosert és Juliát, végre nem voltam teher senkinek, max Saranak, ám a kirohanásaival egyikük se törődött. Na, meg az a csodás hét, amit a csapattal töltöttem, és persze a harminckilencessel, igazán felemelő volt.
Másnap reggel Justin Bieber Where Are You Now idegesítő dala keltett a húgom telefonjának jóvoltából. Őszintén, hogy képes bárki is ezt hallgatni, főleg reggel hétkor? Az meg senkit se érdekel, hogy a frászt hozza az emberre, aki ezt meghallva leesik az ágyról. Na, igen, velem is ez történt... megint, de most sikeresen meg is ütöttem magam. A bénázásomon Rebecca meg igencsak jól szórakozott.
- Nagyon vicces. - dünnyögtem, majd bementem a fürdőbe, és rendbeszedtem magam, ugyanis már képtelen voltam visszaaludni.
Megmosakodtam, így némileg felfrissültem, aztán pedig megfésülködtem és felkötöttem a hajam, ezáltal lett némi emberi formám. Miután végeztem visszamentem a szobába és felöltöztem. A hideg miatt a fekete snowboardos nadrágom és egy hosszujjú felső mellett döntöttem, majd felvettem a cipőm és egy pulcsival meg a kék snowboardos dzsekimmel a kezemben lementem reggelizni.
Amint kiértem a szobából, meghallottam a szüleim hangját, ami a nappaliból jött. Óvatosan mentem le, és megpróbáltam minél halkabb lenni. A lépcső közepén azonban megálltam, mivel meghallottam a nevem, ami arra utalt, hogy rólam beszélgetnek, így kicsit hallgatóztam.
- Nem szerencsés, hogy találkozott azzal a Leon gyerekkel. - mondta apu.
- Szerintem se. - értett egyet anyu. - Egyből kiszúrta, hogy Vicky nagyon is hasonlít Marcra és Alexra.
- Ezért könyörgök már annyit, hogy mondjuk el neki az igazat.
- Nem. - vágta rá anyu. Milyen igazat kéne elmondaniuk? - Ő a mi lányunk. - Na, ez kezd érdekes lenni. - Mi neveltük fel.
- Az lehet, de... - kezdte apu, de anyu félbeszakította.
- De nincs de.
- Előbb-utóbb viszont meg fogja tudni.
- Mit fogok megtudni? - kérdeztem, mikor leértem.
- Hogy ma megünnepeljük az új munkád. - szépített apu. Na, persze.
- Aha, klasz. - erőltettem mosolyt az arcomra, miközben felvettem a pulcsim és a kabátom.
- Mész valahova? - érdeklődött anyu.
- Csak járok egyet. Remélem, nem gond.
- Nem, menj csak. - egyezett bele apu, én pedig elhagytam a házat.
Tavasz létére igazán csípős hideg volt, vagy csak én éreztem annak a reggel és a gyér napsugarak miatt? Előfordulhat, de jelen helyzetben az idő volt a legkisebb gondom. Ha eddig csak gyanakodtam a családomra, akkor most már biztos voltam benne, hogy valamit eltitkolnak előlem. Méghozzá egy olyan dolgot, ami merőben megváltoztatná az életemet, ami arra utal, hogy valóban más vagyok. "Ő a mi lányunk... Mi neveltük fel."- visszhangoztak anyu szavai, és ez nagyon elgondolkodtatott, pedig tisztában voltam vele, hogy tényleg a lányuk vagyok. Azonban egy másik hang azt súgta, ez nem igaz, hogy titkolóznak, átvernek, és életem elmúlt közel 18 évét hazugságban éltem le. Ebben viszont nem lehettem biztos, amíg ki nem derítem. Ehhez pedig szükségem lenne némi bizonyítékra és valami nyomra, ami biztosítja, hogy jó úton járok-e. Bár talán egyszerűbb volna megkérdezni a szüleimet, ha már egyszer ők tudják az igazságot, de félek, hogy sokkal jobban fájna ez az egész, mondjuk így is, úgyhogy nem tudom, melyik a rosszabb, ha beszélek a szüleimmel vagy magam járok utána.
Töprengésemből egy hang szakított ki, amely azt kiabálta "Vigyázz!", de túl későn eszméltem a sötétkék kabátos srác a fehér járgányával nekem jött, így mind a ketten a hóban kötöttünk ki, de meglepett, hogy nem sérültem meg, ami tőlem kitelik, ám pár másodperccel később esett csak le, hogy a fiú egyik kezével védelmezően ölel magához. Amikor ránéztem, valami különös érzés futott át rajtam, olyan volt, mintha ismerném.
- Hé, bratyó, jól vagy? - hallottam meg Alex Marquez hangját. Na, ne.
- Marc? Alex?
- Szia, Vicky.