Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

21. 18 évvel ezelőtt

Kisebb fájdalmak közepette tértem vissza a bokszba, ahol aztán kaptam egy alapos fejmosást Liviotól, hogy mégis hol a francba járt az eszem, mert az biztos, hogy nem a pályán. Oké, ezzel egyetérttem, mert tényleg nem voltam a toppon, úgyhogy le kellett higgadnom, és közben Marc is megérkezett. Levette a kesztyűjét és a sisakját, amikor rám nézett szomorúság és bánat látszódott a szemében, ezt látva összeszorult a szívem. Nem, ezt nem tehetem vele, se Alexszel, bármennyire is haragudtam rájuk, ők akkor is testvéreim, akár akarom, akár nem, és az elmúlt három hétben többet kaptam tőlük, mint bárki mástól néhány év alatt, ezt pedig nem lehet elfelejteni.
- Mióta tudod? - kérdeztem, a "testvér" dologra célozva. Szerencsére értette.
- Nagyjából azóta sejtem, amióta megismertelek. - felelte, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Egy tízes skálán mennyire hasonlítok rád?
- Rám? - csodálkozott.
- Igen. - bólintottam. - Ugyanis rengetegen azonosítanak veled. - mutattam körbe.
- Hallottam róla. - nevette el magát, ahogy én is.
- Figyelj! - kezdtem. - Ne haragudj, hogy kiakadtam!
- Semmi baj. - rázta meg a fejét halvány mosollyal az arcán. - Nekünk kell bocsánatot kérni tőled, még akkor is, ha most csak egyedül vagyok itt. - mondta az első részét komolyan, a másodikat már inkább komolytalanul, amin elvigyorodtam. - Ne haragudj! - kérte, én pedig megöleltem, mire csatlakozott hozzánk valaki más is. Alex volt az.
- Bocsi, azt hittem, családi ölelés van. - állapította meg szórakozottan, mire Marc meglökte a karját. - Sajnálom, anyuék nevében is. Hiba volt eltitkolni ezt a dolgot.
- Igen, eléggé nagy hiba volt. - helyeseltem. - Na, csak hogy te se maradj ki. - mosolyodtam el és megöleltem, ami nem tartott sokáig. - Nos, most hogy túl vagyunk ezen, irány vissza melózni. - csaptam össze a tenyerem.
- Látod? - fordult Marchoz. - Még csak most lett a húgunk, de máris dirigál.
- Vagy csak nem rajong a túlzott lelkizésért. - állapította meg Marc, amivel teljesen egyetértettem.
- Szerintetek van esély rá, hogy megtudjam az egész sztorit?
- Biztosan.
A nap további része igazán jól telt. Kezdve azzal, hogy megbocsátottam a fiúknak, és elfogadtam, hogy a testvéreim, ami szerintem igazán klasz. Aztán együtt edzettünk, Alex is velünk tartott méghozzá Marc tartalékmotorjával, így képes volt lépést tartani velünk, legalább is, ami a sebességet illeti. Élvezet volt élőben is látni, mire képes. Emiatt párszor volt, hogy megelőzött, aztán meg Marc is, de csak mert elfékeztem az egyik kanyart, amivel lemaradtam tőlük, viszont sikerült felzárkóznom és egyszerre mentem el mindkettejük mellett.
A bokszba visszaérve Juliá, vagyis apa várt minket. Meglepődött, hogy együtt látja a gyerekeit, és ez szerintem meghatotta. Ennekellenére neki és Rosernek, akarom mondani anyunak, még nem bocsátottam meg. Tőlük többre vágyom, hogy eljussak a velük való kibéküléshez, mert ők tizennyolc évvel jönnek nekem. Igaz a fiúk is, de előlük is eltitkolták az igazat, emiatt pedig nem lehetek dühös rájuk. És ahhoz, hogy a valódi szüleim visszakapjanak, meg kell tudnom, mi történt 18 évvel ezelőtt. Ebbe természetesen Juliá beleegyezett, így meghívott vacsorára.
Edzés után hazamentem, ahol meglepetés várt. Pontosabban Christina, Richard és Rebecca. Azonban nem állt szándékomban sokáig időzni velük, inkább elmentem lezuhanyozni, majd kerestem valami "a szüleimmel vacsorázom" szerelést. Egy fekete ruhát választottam, amihez kiegészítőnek egy arany övet, az arany órámat és egy hozzáillő retikült választottam, végül magukra hagyva a Ross családot elindultam a sajátomhoz.
Útközben igyekeztem lelkileg felkészülni az előttem álló vacsorára, és a titok feltárására. Kitisztítottam a fejem, megszabadultam a rémesnél rémesebb gondolatoktól, hogy nyugodtan és hideg fejjel vészeljem át az estét, hogy aztán könnyebben döntsek: velük maradok vagy sem? Azonban a választ már így is tudtam, de meg kellett győződnöm róla, hogy valóban helyesen döntöttem-e, és nem fogom-e megbánni. Nagyon bízom benne, hogy kiváló érvük van, máskülönben a lakásunkban fogom leélni az életemet. Ha meg sikerül tisztázni a dolgokat, akkor egy nehezebb feladat vár majd rám, méghozzá Danny Kent. Amikor megérkeztem, észrevettem, hogy nyitva van a garázsajtó, így odamentem, és megláttam az idősebbik bátyámat, aki épp az egyik crossmotort szerelte.
- Szia. - köszöntem mosolyogva.
- Szia. - viszonozta jó kedvemet. - Ugye, tudod, hogy nem kellett volna ennyire kiöltöznöd?
- Kell a jó benyomás. - vontam meg a vállam.
- Szerintem az már megvolt. - közölte, miközben megtörölte a kezét. - Gyere be! - nyitotta ki előttem az ajtót, majd beinvitált, és megmutatta az irányt a nappaliba, ő pedig bement a fürdőbe kezet mosni.
Bementem a nappaliba, ahol apa és Alex tévézett, így nyílván nem is hallották Marcot. Szép kis fogadtatás. Megköszörültem a torkom, amire felfigyeltek, és azonnal odajöttek hozzám. Mindegyiküktől kaptam egy ölelést, apa pedig elmondta, mennyire örül, hogy lát. Aztán megjelent anya is két pohár üdítővel a kezében, amiket le is rakott az asztalra, hogy ő is kimutassa a boldogságát, ami a jelenlétemből fakadt. Ezután besegítettem neki a vacsoránál, mert később ért haza, mint tervezte, ezért kissé elmaradt vele. Persze ellenkezett, és megmondta, nyugodtan foglaljak helyet, és tartsam a szemem a férfiakon, de ahhoz túl makacs voltam. Meg különben is, egész nap velük voltam, és muszáj volt anyuval is eltöltenem egy kis időt, meg beszélgetni vele, hiszen régen láttam.
- Kapcsolhatok zenét? - kérdeztem.
- Csak nyugodtan. - mosolyodott el anya, én pedig bekapcsoltam a telefonomon a zenelejátszóm, amin elindult a See You Again Wiz Khalifától. - Sara hogy van?
- Egész jól. - feleltem az igazsághoz hűen. - Amikor eljöttem, épp a családjával volt. Gondolom, megbeszélik a dolgokat. - vontam meg a vállam.
- Mi is megfogjuk. - simította meg a karomat, ami jól esett.
- Tudom.
- És te?
- Megvagyok. - zártam rövidre a dolgot.
- Valami baj van?
- Danny Kent. - dőltem neki a pultnak szomorúan. - Fogalmam sincs, mivel bántottam meg. Sara szerint féltékeny Marcra, mert párszor megöleltem.
- Nem lehet, hogy azért, mert szeret? - vetette fel anya.
- Nem tudom.
- Hívd fel! - utasított kedvesen. - Azzal nem veszítesz semmit. - simította meg az arcom.
- Rendben.
A vacsorával hamar elkészültünk, úgyhogy szóltam a fiúknak, hogy lehet teríteni, amire a tesóim egyszerre felpattantak. Rendes fiúk, az már biztos. Apu pedig hozzott be néhány üdítőt és bort a garázsból. Az utóbbival elviccelődött, hogy ihatok-e egyáltalán, mire rávágtam, hogy igen, csakhogy kocsival vagyok, így inkább üdítőzöm. Vacsora közben sokat beszélgettünk, főként hétköznapi dolgokról, mint például a suliról, a barátokról, az érettségiről, a továbbtanulásról, meg szóbakerült a vasárnapi verseny is, mire Marc és én egymásra néztünk. Hát igen, egyikünk se számított ilyen futamra. Élvezetes volt. Össze se tudtak hasonlítani minket, mondjuk nem is nagyon lehetett.
Étkezés után segítettem leszedni az asztalt, majd átmentünk a nappaliba, ahol egy fényképalbum volt az asztalon, amit fellapoztam. Az első oldalon az én babakori képem volt anyuval, aztán apuval, végül a fiúkkal, és ahogy mentem tovább egyre több és több fotót találtam magamról.
- Ezek honnan vannak?
- Richard küldte őket. - felelte apu.
- Vagy úgy. - nyugtáztam. - Akkor mégse vagytok annyira lemaradva.
- De igen. - mondta anyu. - 18 évvel.
- Mi történt? - tértem rá a lényegre, amire a fiúk is kíváncsian felfigyeltek.
- 18 évvel és még néhány hónappal ezelőtt, amikor megtudtuk, hogy lányunk lesz, nagyon megörültünk. - kezdte anyu. - Ahogy mindenki más is, különösen a nagyapátok, és szinte már túl lelkes is volt. - Ez megmosolyogtatott. - A születésedig mindent elrendeztünk, kialakítottunk egy szép szobát, átfestettük a kiságyat, és a többi bútort is, szóval már eléggé felkészültünk, és a fiúk is tervezgették, miket fogtok együtt csinálni, ahogy apád is. - mondta, mire kérdőn néztem rá. - Ki akart vinni a motorversenyekre.
- Értem.
- Szóval néhány hónap alatt kész tervekkel álltak elő, és már alig várták, hogy megszüless. Aztán elérkezett a várva várt nap, április 23., amikor hajnalban úgy döntöttél, hogy világot szeretnél látni. Az, hogy végre már nemcsak egy kép vagy, hanem egy valódi kis csöppség, hatalmas ajándék volt Alexnek. - nézett a kisebbik fiára, akinek szintén akkor van a szülinapja, mint nekem, ezért nem lepett meg a "hatalmas ajándék" kifejezés. - Ám akkor a kórházban volt egy másik anyuka is, aki szintén aznap szült, azonban számára az a nap nagyon szomorú volt, ugyanis a kislánya nem sírt fel, a pulzusa és a szívverése is rémesen gyenge volt. Az orvosok kész csodának tartották, hogy megélte a másnapot. Egy-két héten keresztül folyamatos megfigyelés alatt tartották, az anyukája pedig egy hét után elhagyta a kórházat, és téged is magával vitt.
- Mi? - kerekedett el a szemem. - Hogyhogy magával vitt?
- Csecsemőként nagyon hasonlítottatok Saraval. - felelte apu. - Így egyik nővérnek se tűnt fel, hogy nem a saját lányát viszi haza, csak nekünk. Mi tudtuk, hogy az a gyenge csöppség nem a mi babánk, te sokkal erősebb voltál nála. Fel is kerestük Christinát, de ő állította, hogy Sara a miénk, és ebből nem is engedett, és a lányáról se akart hallani, akit sikeresen megmentettek, ezáltal egészséges lett. Richard viszont rengetegszer beszélt vele, hogy adjanak vissza, de nem tudott rá hatni, de általa megismertünk téged, és mégha csak képekben is, de láthattuk a fejlődésed. Most pedig itt vagy, egy kész érett nő. - simította meg az arcom, miközben leült mellém, anyu pedig folyamatosan sírt, és én se bírtam tovább.
Egyszerre voltam dühös és boldog. Dühös voltam a nevelőanyámra, aki 18 éve elrabolt, csak azért, mert egészséges és életerős voltam, és ő pedig képtelen volt elfogadni, hogy a lánya egy kicsit gyengébb volt, mint én, sőt még a fáradtságot se vette, hogy felvegye vele a kapcsolatot. Amiért boldog voltam az az, hogy visszakaptam az igazi családomat, akik végigkövették az életemet, és ha bármi bajom is volt, biztosan tudtak róla, ha meg komolyabb bajom esett volna, akkor azonnal mellettem termettek volna, mindegyikük, kérés nélkül. Ez pedig még jobban maradásra intett, és most már tudtam, hogy jól döntöttem.
- Minden rendben lesz. - öleltem magamhoz anyut, miközben a többiekhez is fordultam. - Családi ölelés? - tártam ki a másik karomat is, mire mindenki odajött. - Szeretlek titeket.