Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

27. Érzések harca /Vicky szemszöge/

Az elmúlt pár nap számomra fájdalmasan telt. Szomorúan és befordulva töltöttem az egész hetet. Visszatért a két jó barátom, a mellkasomban lévő nyomás és az üresség, mondhatnám "My heart is a ghost town" érzésem volt. Mindenre közömbösen reagáltam, és éjszakánként álomba sírtam magam, azonban a nyomorúságos lelkiállapotomat csak is a közvetlen környezetem érzékelte, a külvilág felé pedig igyekeztem "a minden rendben van, boldog vagyok" hangulatot árasztani, ami többnyire sikerült.
Dannyval messzire elkerültük egymást, annyira, amennyire csak lehetett, de így csak még jobban hiányzott. Sokszor vártam, hogy hívjon vagy üzenjen, de semmi életjelet nem kaptam tőle. Marcot is meglepte, mennyire tartja magát Danny a "megbeszéltekhez", pedig lelkiekben felkészült az esetleges közeledésére, amiket aztán elhárít, úgyhogy emiatt egyfolytában fel-alá járkált és azt ecsetelte, ez milyen igazságtalan már. Ezért eléggé szórakoztató látványt nyújtott, csoda, hogy nem őrült meg. De ha egyszer ő tiltotta el tőlem, akkor nem értem, mi volt a gondja a brittel. Szerintem örülnie kellett volna, hogy ennyire szófogadó és rendes, míg ez rólam nem volt elmondható. Vasárnap a verseny előtt oda akartam menni Dannyhoz, hogy sok sikert kívánjak neki, Sara pedig velem jött, azonban ez hiba volt. Meghallottuk Mary és Danny beszélgetését. Elég közel voltunk hozzájuk, így kristály tisztán értettük, amikor Mary azt mondta, terhes, méghozzá Dannytól. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha az összes kötelet, ami az angol versenyzőhöz kötött, elvágták volna, mintha a szkafandert viselő űrhajós erős madzagja elszakadt volna és egyre jobban elsodródik a biztonságot jelentő űrhajótól. Én voltam az az űrhajós. Könnyek között futottam vissza a Repsol kamionjához, és a rajtig ki se jöttem onnan. Ez az egész valahogy túl sok volt nekem. Szükségem volt, az egyedüllétre, elzárva a külvilágtól és minden mástól, ám az érzéseim elől nem tudtam elbújni. Azok ott voltak velem, hatalmas csatát vívtak egymással. A negatívak megölték a pozitívak nagy részét, majd az olyanok, mint az elszántság, a határozottság, a düh, elnyomták a fájdalmat, a szomorúságot, a gyengeséget, amelyeket aztán a szakadékba löktek, ahonnan képtelenség volt visszahozni őket, míg az életben maradt gyenge boldogságot, örömöt és a reményt rabszolgasorsba taszították, mondván szükségük van még rájuk, ahogy nekem is a családom érdekében. Nem akartam, hogy egy kísértetet lássanak helyettem. Ellenben a mélységbe lökött fájdalom, szomorúság és gyengeség a szívembe égtek, ezzel örök nyomot hagyva benne, ahogy a tetoválóművész egy életre megpecsételi az ügyfelét alkotásaival.
Ezután már csak egyetlen dologra koncentráltam, méghozzá a versenyre, ahol a harmadik helyet az időmérőn ideiglesen kibéreltem, a célom pedig a győzelem volt. Ebben pedig Marc most sokat segít, már ami a gumiválasztását illeti. Alaposan eltaktikázta magát, az biztos, ugyanis a kemény keverékű abroncsok nem fognak kitartani a futam végéig, az aszfalt magas hőmérséklete miatt előbb el fognak kopni, mint az extra kemények, de hát ő tudja.
- Kész vagy? - lépett be Alex a kamionba.
- Még szép. - feleltem határozottan, majd kimentem.
- Hé. - állított meg, mire megfordultam. - Intézd el, hogy csak a hátadat lássa messze előtte! - mondta Marcra célozva.
- Meglesz. - kacsintottam.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. - ölelte át a vállamat legidősebb testvérkém, mire Alexre néztem majd rá.
- Nem hiszem. - ráztam meg a fejem pimasz félmosolyra húzva a szám.
- Meglátjuk.
- Aha. - bólintottam. - Az egyetlen, amit látni fogsz, az a hátsóm.
- Ez igen. - mondta Marc elismerően. - Akkor menjünk.
- Sok sikert. - szólt utánunk Alex.
- Kösz. - feleltem, majd Marchoz fordultam. - Azért örülni fogok, ha te nyersz.
- Ahogy én is, akárhányadik helyen végzel.
- Hát itt vagy. - jelent meg előttünk Sara. - Már mindenhol kerestelek.
- Engem? - csodálkoztam.
- Igen, úgy elrohantál, hogy csak a porfelhőt lehetett látni utánad.
- Történt valami? - érdeklődött Marc.
- Mary terhes. - feleltem közömbösen, egy cseppnyi érzelem nélkül, mire Marc arca feszült lett.
- Igen, de... 
- Nem érdekel, legyenek boldogok hármasban. - szakítottam félbe Sarat, majd elindultam a pályára, Marc meg utánam. - Ugye nem akarsz egy újabb kiselődást tartani arról, hogy Danny mekkora egy szemét disznó?
- Most nem. - felelte Marc. - De az biztos, jobb lesz, ha egy életre elfelejted és ő is téged, érted?
- Először is megértettem, úgyhogy nem kell tizenegyedszer is elmondanod. - dünnyögtem.
- De igen. - fogta meg a karomat, és maga felé fordított. - Mert a húgom vagy, és jót akarok neked. De legfőképp azért, mert szeretlek.
- Én is téged, bátyus. - öleltem meg. Az utolsó szavától pedig erősebbnek éreztem magam.
- Na, menjünk. - tolt el magától pár másodperc múlva, majd sebesen a pályára siettünk, ahol a versenyzők nagy része már ott volt, sőt a motorok is készen álltak a startra.
Elfoglaltuk a helyünket, felszálltunk a gépekre, és attól kezdve már ellenfelek voltunk.
Egy kisebb izgalom lett úrrá rajtam, azonban ez semmi ahhoz a szabadsághoz képest, amit a motor nyújtott, még álló helyzetben is. Vettem egy mély levegőt, ami elindított bennem egy intenzív koncentrációt, és teljesen összhangba hozott a kétkerekű masinával.
Pár perc múlva megkezdtem a beöltözést. Levettem a napszemüvegem, bedugtam a fülemet, felvettem a sisakom, amit alaposan becsatoltam, végül felvettem a kesztyűmet. A felvezető megkezdése előtt egy pillanatra a pole pozícióban álló bátyámra néztem, és rajzoltam egy X-et a mellkasomra jelezve, hogy szeretem és szorítok neki, ő pedig ugyanígy tett. Ez megnyugtató volt. Aztán észrevettem Alexet, Sarat és Dannyt, akik minket néztek, de csak megforgattam a szememet, majd elindultam Marc után.
A múltkorihoz hasonlóan a bemelegítőkört lazán teljesítettem, ahogy mindenki más is, de még így is végig Marc nyomában voltam. A kör végén beálltunk a helyünkre, egy fóliát pedig eldobtam, ugyanis zavart a látásban, és utána már csak várnunk kellett a piros lámpák felvillanását, ami hamarosan be is következett, és ki is aludt. Amint kiégtek mondhatni, hogy kilőttem, mint egy ágyúgolyó, habár Aleix nagyon harcias volt az első kanyarig, ahol aztán megelőztem, ezáltal Marc és én haladtunk elől a többieket vezetve, nehogy még eltévedjenek. Ennek tudatában, valamint annak, hogy követem, Marc nagyobb sebességre kapcsolt, ezzel is koptatva a gumikat, azonban képtelen volt lerázni, és valahol a negyedik-ötödik kanyarban már előtte voltam, és néhány másodperc alatt sikerült két-három tizedes előnyt kiépítenem kettőnk között, ami folyamatosan körről körre másodpercekre nőtt, míg végül eltűnt mögülem. Ezt csak onnan tudom, hogy a táblámon egyfolytában jelezték, milyen messze van tőlem. Az abroncsoknak köszönhetően pedig sorra megfugottam a verseny leggyorsabb körét. Na, ja, ebben csak az volt a vicces, hogy Rossi mindig tudott rá válaszolni, ami engem leginkább ösztönözni tudott. Szóval jó kis harcot vívtunk az időkkel.
Néhány körrel a verseny leintése előtt a Marc-kal kapcsolatos gyanúm beigazolódott, mivel a gumijai kezdtek elkopni, Valentino pedig utolérte, végül két körrel a vége előtt a bátyám kiesett a versenyből. Kár, hogy nem hallgatott rám, mert akkor most egymással csatázhattunk volna a győzelemért, de így unalmas volt. Egy valaminek viszont örültem, hogy az olasz egyetelen centiméterrel se tudott megközelíteni, úgyhogy ebben a sorrendben intettek le minket: 1. Victoria Ross (de már nem kell sokat várnom a névváltoztatással), 2. Valentino Rossi, 3. Andrea Doviziozo. Mérhetetlen boldogságot éreztem, amikor megláttam a kockás zászlót. Csodálkozva néztem hátra, ahol nem láttam senkit, majd a csapatra pillantottam, akik őrült módjára lógtak ki a biztonságot nyújtó kerítésen, aztán megláttam a tesóimat, Sarat és Dannyt, valamint Pedrosát, akiről fogalmam se volt, hogy eljön megnézni a futamot, voltak, akik fütyültek (Alex és Danny), megállás nélkül tapsoltak (Marc és Pedrosa), sikítottak (leginkább Sara), és egymás nyakát fogva ugráltak, mindezt egy pillanat alatt. Akkor tudatosult bennem, hogy nyertem, legyőztem az összes nagy riválist. Egyszerűen elképesztő volt, nem is tudtam nagyon feldolgozni, emiatt hitetlenkedve ráztam a fejem. Képtelen voltam kilépni ebből a sokkos állapotból, ezért történhetett az, hogy az örömtől sírva fakadtam.
A levezető körömet nagyon óvatosan vittem véghez, mivel alig láttam, közben pedig sorra kaptam a gratulációkat a versenytársaktól, majd leállítottam a motort és a rajongóimhoz futottam, mialatt elvégeztem néhány szaltót. Valahogy így jött ki rajtam a boldogság. Ezután visszatértem a motoromhoz, ahol a kezembe adták a zászlómat, így azzal mentem tovább.
A parc fermé-be érve majdnem feldöntöttem az első helyet jelző táblát, ám szerencsére a csapat három tagja megfogott és agyon ölelgettek, meg a fejemet ütögették. Amint leszálltam a versenygépről a családomhoz rohantam. Akkor láttam meg apu könnyes szemeit, Marc és Alex hatalmas vigyorát, Sara megállás nélküli ugrálását, valamint Pedrosa elismerő bólogatását, azonban egy valakit nem, méghozzá Dannyt, aki az előbb a kerítésnél még éljenzett. Ez némileg elszomorított, de kibírtam. A következő pillanatban pedig a két másik helyezett, Rossi és Dovi, két oldalról megfogtak és felemeltek. Attól féltem, hogy leejtenek, ami szerencsére nem következett be. Úgy tűnik, ők így fejezik ki a gratulációjukat másodjára. Mikor letettek, végre megszabadulhattam a sisaktól és a kesztyűtől, amiket aztán Albertonak adtam, cserébe egy piros baseball sapit, a napszemüvegem és az órámat nyújtotta nekem. Ezután pedig jöhettek a csoportképek, a díjátadó és az interjú.
Felmentünk a dobogóhoz, ahol a helyezéseknek megfelelően szólítottak minket. Amikor kimondták a nevemet, nem bírtam ki, és csináltam egy szaltót, majd felugrottam a dobogó legfelső fokára a tömeg ovációját hallgatva. Amint elhelyezkedtem, felcsendült a spanyol himnusz. Annak ellenére, hogy életem egy részét Amerikában töltöttem, végig spanyol voltam. Spanyolországban születtem, a spanyol volt az anyanyelvem, és most kiderült, az igazi családom is az. A himnusz alatt igyekeztem visszatartani a könnyeimet, mert sorra megrohamoztak az emlékek, ám azt hiszem, sikerült leküzdeni a feltörő sírásomat.
Miután befejeződött az induló, megkaptuk a díjakat, amit megpusziltam és a magasba emeltem, miközben a csapatra mutattam egy hatalmas mosoly kíséretében. Ezután pedig jött a pezsgőzés, amiből jócskán kimaradtam... Megint. Így csak a férfiak szórakozhattak... Megint. Emiatt ismét engem borítottak le a legjobban. Mindenem tele volt itallal, és a hajamból is az folyt. Így megráztam a fejem, mint a kutyák, amikor vizesek. Mindenhová pezsgő került, de leginkább Valentinora és Andreára. Szerencsére a következő versenyen, Jerezben, ha ismét sikerül dobogón végeznem, visszaadhatom az elmúlt két díjátadót.
Ezután következett egy rövid interjú, ahol megállapították, hogy én vagyok az egyetlen lány a királykategóriában, majd hozzátették, tudomásukra jutott, hogy Marc Marquez húga vagyok, végül megkérdezték, milyen érzés a bátyám előtt végezni ráadásul úgy, hogy ő kiesett.
- Őszintén szólva, sejtettem, hogy Marcnak a gumijai nem fogják sokáig bírni, emiatt Valentino könnyen utolérte. - mutattam a Dokira. - Arra viszont nem számítottam, hogy kiesik, ami leginkább a makacsságának tudható be, de verseny előtt megbeszéltük, hogy mindegy, hányadik helyen végzünk, örülni fogunk a másik sikerének.
- És az a "véged van" jelzés? - mutatta az ominózus kézjelet, amin elnevettem magam.
- Bocsánat. - kértem elnézést. - Nem, semmi ilyesmiről nem volt szó, pusztán csak egy X-et rajzoltam a mellkasomra, ezzel kifejezve a szeretetemet iránta.
- Ó, ez de aranyos. - hatódott meg a riporter, majd utamra engedett, én pedig elindultam a kamionba, ahol a cuccaimat hagytam.
Szerencsére még megvoltak, amikor odaértem. A lehető leghamarabb átöltöztem és megkerestem a többieket. Közben kiosztottam egy sereg autogrammot, amíg a bokszba értem, ahol rátaláltam a csapatra, de a családom nem volt ott. Megkérdeztem Liviot, hol vannak, amire azt mondta, innivalóért mentek, mindjárt jönnek, így megvártam őket, addig segítettem rendbetenni a helyet.
- Gratulálok. - hallottam meg egy ismerős hangot, amitől kiesett a kezemből egy csavarkulcs. - Megijesztettelek?
- Mit keresel itt? - kérdeztem indulatosan, mikor megfordultam.
- A pontosabb megfogalmazás a kit, és nem pedig mit. - jött közelebb Carlos. - Hiányoztál. - simította meg az arcomat, mire elhúzódtam tőle.
- Hagyj békén! - néztem rá méregtől izzó szemmel, és ott hagytam, mire elkapta a kezem. Komolyan, erről igazán leszokhatna mindenki.
- Ne olyan hevesen, baby. Még van egy kis elintéznivalónk.
- Nem, már régen nincs semmi elintéznivalónk egymással. - rántottam ki a kezem a fogásából. - És ne hívj babynek, mert rohadtul nem vagyok az!
- Hm, szeretem az ilyen tüzes csajokat. - legyezte meg a hasát a pólójával kaján vigyorral az arcán. - Na, gyere szépen. - karolta át a derekamat. - Most úgysincs itt a lovagod.
- Ő nincs, de én igen és a bátyjai is. - jelent meg hirtelen Sara, mire Carlos elengedett.
- Milyen bátyjai? - forgatta meg a szemét.
- Akik mindjárt itt lesznek. - felelte Sara, Carlos pedig elnevette magát.
- Hát persze. És te mióta állsz az ő oldalán? - mutatott rám.
- Pontosan két hete.
- Nagyszerű. - jegyezte meg gúnyosan a srác.
- Még gúny nélkül is az, hidd el! - lépett mellém Sara. - Te meg ahelyett, hogy folyamatosan Vickyt üldözöd csak azért, mert Mary megbízott vele, törődhetnél a lotyóddal és születendő kölykötökkel.
- A mivel? - kérdeztük egyszerre.
- Így igaz. - felelte határozottan a lány. - Mary gyereket vár tőled. - közölte erősen hangsúlyozva a végét, amitől szabályszerűen lefagytam. Hirtelen nem is tudtam, hogy reagáljak. Mary Carlostól esett teherbe és nem Dannytól, ahogy gondoltam?
- Tőle? - tátottam el a számat. - Ez biztos?
- Teljesen. - bólintott megnyugtatóan.
- Honnan szedted ezt?
- Danny mondta, hogy hónapok óta nem voltak együtt, és Mary három hónapja csak egy személlyel feküdt le, aki... - nézett Carlosra. - Úgyhogy nyomás, mielőtt elmegy. - sürgetett kifelé. - Én pedig elintézem ezt.
Hálásan néztem Sarara, és kirohantam a bokszból, majdnem fellökve Marcot és Alexet (az utóbbira rá is borult az üdítője), és Danny keresésére indultam. Leírhatatlan, amit akkor éreztem, mintha a pozitív érzéseim fellázadtak volna a "gazdáik" ellen, mintha polgárháborút robbantottak volna ki az elnyomás, és szolgaság ellen. Felégettek mindent, ami az uraiknak fontos volt, legyőzték őket. Boldog voltam, és ezt senki nem vehette el tőlem. Futottam, ahogy bírtam, mintha farkasok üldöztek volna. Minden bokszba benéztem, átkutattam néhány gyorsan felemelt épület folyosóját abban a reményben, hátha megtalálom Dannyt, de nem sikerült. Mikor már kezdtem volna feladni, arra gondoltam, mi van, ha a szállodában van. Így fogtam egy taxit, hogy minél előbb elérjem. Emiatt folyton doboltam a combomon, és percenként az órámat néztem, azonban az idő csigalassúsággal telt. Ezért örültem, mikor végre megérkeztünk a hotelhez. Danny éppen akkor szállt be egy másik sárga kocsiba, mikor én kiszálltam. Rohantam, amennyire csak tudtam, de elkéstem. A fiú, akit szeretek, elment.