Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

18. Bonyodalom

- Jól vagy? - kérdezte Danny, miközben elengedett. Kérdése visszarántott a jelenbe.
- Igen. - feleltem remegő hanggal. - Köszönöm, hogy... megfogtál.
- Köszönöm, hogy jó fogás vagy. - mosolyodott el, nekem pedig lángbaborult az arcom. Atyaég. - Minden oké?
- Persze. - mondtam még mindig a szemei hatása alatt állva.
- Oké. - felelte kissé vontatottan. Jaj, most biztosan azt gondolja, őrült vagyok. Szedd össze magad Ross! Ne hagyd, hogy elvonja a figyelmedet az a gyönyörű szempár! - Akkor később ütközünk.
- Rendben. - feleltem vidáman, bár csak később esett le, mit is mondott. Tényleg azt mondta, később ütközünk? Ezekszerint még látni akar? Vagy ez csak amolyan "te is itt szálltál meg és én is, így biztosan összefutunk"dolog, aminek nincs semmilyen konkrétuma? Az én szerencsémmel tuti, hogy az utóbbiról van szó, egyrészt mert nem is ismer, pedig meg akar, másrészt nem beszéltük meg, hol és mikor találkozzunk, harmadrészt meg totál idiótának mutatkoztam előtte. Argh, hogy lehetek ekkora balfék?
Eme gondolatokkal löktem ki a szálloda ajtaját, és nekivágtam a forró délutánnak. Mivel még egyszer sem voltam Austinban, így nem mertem messzire eltávolodni a hoteltől, így megkerültem az egész utcát. Meglepett, hogy mennyire tiszta és nyugodt környék. Akármerre mentem, mindenhol csak kedves embereket láttam, meg a közeli üzletekből egy-egy eladó tálcán osztogatta az áruit, mint például csokit, pálcikára szúrt mini szendvicseket, kávét, üdítőt, hűsítő limonádét és fagyit, sőt még találkoztam egy bohóccal is, aki a kezembe nyomott egy Hello Kitty-s lufit (amit odaadtam egy kislánynak), pedig ott láttam egy 93-as számmal ellátott piros darabot is, annak jobban örültem volna, mivel akkor a szurkolás könnyebben ment volna és a többi rajongó közül se tűntem volna ki. Mondjuk így se, mert bepakoltam a marquezes pólómat, amit apu egyszer aláiratott a bajnokkal az üzlettársa által. Mindegy, bonyolult egy sztori, de a lényeg, hogy van autogrammom tőle, csak ezt még nem tudja. Utam során betértem egy kis üzletbe, ahol vettem magamnak egy üveg hideg vizet, ami a melegben sosem árt, közben azért szétnéztem, és rengeteg szuvenírt találtam. Arra gondoltam, hogy veszek valami kis apróságot Marynek, valamit ami azt sugallja neki, hogy a tizenöt perc hírnevem egyáltalán nem változtatott meg, hogy nekem mindig is fontosak voltak és lesznek a barátaim, akiket mindig magam elé helyezek és mindenben segítek nekik. Bár abba is belegondoltam, talán ezután úgy fogja érezni, hogy meg akarom venni a barátságát, vagy esetleg nyugodtan megengedhetek magamnak egy drága ajándékot, mert úgyse tudná visszafizetni, így meg nem fogadná el. Jelen helyzetben pedig az utóbbit tartom valószínűnek, mert régebben egy kis ajándéknak nagyon örült és annak is, hogy gondoltam rá, ahogy most is. Hjaj, nehéz az élet. Anyu persze azt mondja, adjak Marynek egy kis időt, hogy lenyugodjon, mert biztosan sok volt neki ez a hirtelen jött hírnevem, és még meg kell szoknia. A legjobb pedig az, ha várok, utána meg magától fog visszatérni hozzám. Igaza van anyunak, ennél többet úgyse tehetek, még akkor se, ha kissé türelmetlen vagyok.
Utam egyenesen a parkba vezetett, ami hasonló volt az otthonihoz. Mindenhol zöld fák és bokrok, melyeken a délutáni napfény ezerféle módon hatol át, ezzel kialakítva egy csodálatos képet, ami igaz, hogy sokszor csak egy pillanatig tart, de az ember egy örökkévalóságnak érzi, ami arra készteti, hogy megörökítse, még akkor is, ha tudja, egy fényképezőgép vagy telefon nem adja vissza azt a látványt, mint a szemünk és az agyunk által megőrzött kép, vagyis az emlék. Elképzeltem, milyen romantikus lenne Dannyval itt sétálni, kéz a kézben, kettesben, a világ zajától és gondjaitól megszűrve, nem törődve az idő múlásával, amely szinte elvész a naplementében, pusztán csak a pillanatnak élve, a madarak csicsergését hallgatva, ami egyfajta békességgel és nyugalommal tölt el, mintha egy másik világba csöppenne az ember, ahol a boldogság és a szerelem az úr. Danny jelenléte pedig csak tökéletesebbé tenné ezt a varázst, ami nélküle nem létezik. Legalább is az én szememben.
- Gyönyörű, nemde? - hallottam meg egy ismerős hangot, ami teljesen elrontotta a víziómat. Ez nem lehet igaz, hogy még itt se képes békénhagyni.
- De, nagyon. - feleltem szarkasztikusan. - Mit keresel itt?
- Marytől hallottam, hogy idejössz. - felelte Carlos.
- Ez nem válasz a kérdésemre.
- A GP-re jöttem, ahogy te is. - mosolyodott el kisfiúsan, aminek régen nem tudtam ellenállni. - Látni akartalak verseny közben.
- Akkor feleslegesen utaztál tizennégy órát. - közöltem. - Úgyhogy akár el is mehetsz. - legyintettem a kezemmel.
- Megint ellenséges vagy. - állapította meg.
- Nem, nem vagyok. - mondtam ellent. - Pusztán csak nem bírom a búrádat.
- Ahhoz képest múltkor azt akartad, hogy megcsókoljalak. - mondta nevetve. A francba.
- Ugye, most csak viccelsz? - adtam a közömböset, de legbelül tudtam, igaza van, tényleg vágytam rá.
- Nem, láttam a szemedben. - jött közelebb és megsimította az arcom. Vártam, mikor ébred fel bennem ugyanaz az érzés, mint az utóbbi találkozásunkkor, azonban nem történt semmi, nem éreztem semmilyen kellemes bizsergést, egyetlen testrészem se reagált érintése hívására, mintha kizártam volna őt mindenhonnan, különösen a szívemből, amelynek mától új lakója van.
- És most mit látsz?
- Elszántságot és kihívást. - válaszolta. - De még mindig ott van benne a szerelmünk lángja. - tette hozzá, belőlem meg önkéntelenül kitört a nevetés.
- Hát ez jó. - hahotáztam még mindig. - Méghogy a szerelmünk lángja. - töröltem meg a szemem. - Az is csak nálam volt jelen, neked csak egy valami számított az egész "kapcsolatunkban". - formáltam idézőjelet az ujjaimból. - Átvertél és kihasználtál.
- Mondtam már, hogy ez nem igaz. - mondta határozottan. - Szerettelek, ahogy most is. Nem veszed észre?
- Így kezdted. - feleltem ingerülten.
- Engedd, hogy bebizonyítsam! - kérte lágy hangon, miközben megfogta a kezem és az arca egyre jobban közelített. - Kérlek. - suttogta és az ajka máris az enyémen volt, de nem adtam engedélyt neki a behatolásra, így pár másodperc elteltével elhúzódott.
- Befejezted? - kérdeztem.
- Be. - sóhajtotta, és a kezem az arcán landolt, majd ott hagytam, de elkapta a csuklómat és visszarántott.
- Így is csinálhatjuk. - mondta szinte éhes szemekkel, míg a csuklómat egyre erősebben szorította, így menekülni se tudtam. - Ha azt hiszed ilyen könnyen megszabadulsz tőlem, akkor tévedsz, mert te az enyém vagy.
- Eressz el, ez fáj! - kiáltottam.
- Nekem is fájt, hogy elhagytál, még jobban is, mint ez. - emelte fel a bilicsbevert kezemet.
- Engedj el! - kértem könnyes szemmel. - Kérlek.
- Én is így könyörögtem neked, hogy fogadj vissza, de nem tetted. - emlékeztetett. - Hát, most én se teljesítem a kérésedet. - mondta és máris nekem esett, én pedig egy hatalmasat sikítottam. Állítom, még a madarak is elrepültek.
- Engedd el! - hallottam meg egy fiú hangját, Carlos pedig egy "Mindig a legjobbkor."sóhajjal fordult meg, ekkor láttam meg megmentőm arcát, és alig hittem a szememnek, hogy ő az. A könnyes szemembe visszatért az élet, a szívem egyik pillanatról a másikra egyre hevesebben vert, ami megint át akarta törni a bordáimat, a vérem is felforrósodott, ami egyenesen az arcomba szökött, ezzel némi színt varázsolva rá. A lábam pedig ismét megremegett és elgyengült, hacsak azokba a csodálatos íriszekbe néztem, amelyek elkápráztattak, és egy szépen ívelt arc középpontját alkották. Egyszerűen tökéletes.
- Nem fogom elengedni. - közölte az exem.
- Pedig jobban tennéd. - jött közelebb a brit.
- Mert különben mi lesz? - fejezte be Carlos. - Úgy bírom az olyan embereket, akik ezzel dobálóznak, és mégse tesznek semmit. Te nem? - fordult felém, de én nem mondtam semmit, a könnyeimen át még mindig Dannyt néztem, akiről fogalmam sem volt, hogy ilyen is tud lenni. Mivel továbbra se feleltem, Carlos ismét a pilótára nézett, azonban Danny öklével találta szembe magát, amitől a volt barátom a földrezuhant, ezzel engem is elengedett, én pedig odarohantam a megmentőmhöz, aki szorosan, mégis gyengéden a karjábazárt, ami megnyugtatott és boldoggá tett. - Azt ajánlom, tartsd magad távol tőle! Menjünk, Vicky! - mondta ki a nevem bársonyos hangján, amitől új értelmet nyert. Még soha senki nem beszélt hozzám olyan kedvesen és szeretetteljesen, mint Danny, még ha csak két szót is, amiből az egyik a nevem volt. Fogalmam sem volt, honnan tudja, de nem is számított. A tudat, hogy megvalósult a félórával ezelőtti képzelgésem a britről, hatalmas boldogsággal árasztott el.
Vin Dieselnek igaza volt, amikor Dominic Torettoként azt mondta, hogy a pénz jön és megy... ezt tudjuk. A legfontosabbak az életben az emberek, akik velünk vannak. Pont itt, pont most. Nekem pedig abban a percben Danny volt a legfontosabb.