Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

6. Nem várt segítség

Morogva nyúltam a telefonom után, aminek a következménye az lett, hogy leestem a kanapéról. El se hiszem, hogy ott aludtam el, pedig minden jel arra mutatott. A tankönyveim, a laptopom és a jegyzeteim is az asztalon hevertek. Még sose fordult elő, hogy bealudtam volna bármikor is. Hiszen köztudott tény, hogy az emberek agya éjszaka a holtponton fog a legjobban, ezért szoktam éjjel tanulni, ami, sajnos, most megbukott.
Fáradtan mentem be a fürdőbe, és kis híján szívrohamot kaptam, amikor megláttam magam. A szemem karikás volt a kialvatlanságtól, az arcom beesett és a hajam is kócos volt. Röviden borzalmasan néztem ki, így inkább lezuhanyoztam gondolván, hogy az majd felfrissít. Élveztem, ahogy a meleg víz átjárja testem minden egyes porcikáját, és ahogy a tusfürdő selymessé teszi a bőrömet. Igazán jól esett, közben pedig eszembe jutott az álmom, ami tényleg szép volt, csak az a baj, hogy valahogy nincs meg bennem az a bizsergés Marc közelében, mint amilyen a szerelmeseknél van, de mégis érzem, hogy összetartozunk, elég csak a tegnapi beszélgetésünkre gondolnom, de ugyanez a helyzet Alexxel is. Magam sem értem, hogy lehetséges ez. Furcsa, de egyben megnyugtató is, és tegnap óta úgy tűnik, mintha mindig is ismertem volna őket, ahogy a szüleiket is. Na, és az a különös viselkedés a bokszban, meg este a vacsoránál. Érdekes. Kiszálltam a zuhany alól, megtörölköztem, majd felöltöztem. A tegnapi naphoz hasonlóan szintén meleg időre ébredt az egész város, így maradtam a farmer sortomnál, hozzá felvettem egy fehér felsőt és a szandálomat, majd feltettem egy natúr sminket, a hajamat pedig kontyba fogtam. Miután késznek nyílvánítottam magam, lementem reggelizni. Az étteremből éppen két kis srác rontott ki, én meg majdnem padlót fogtam tőlük. Nem igaz, hogy nincs egy normális hely, ami mentes az ilyen kölyköktől. Őrület.
Ilyen pompás hangulatban léptem be a helyiségbe, ahol megpillantottam a vacsorapartnereimet a svédasztalnál, így odamentem hozzájuk.
- Jó reggelt. - köszönt mosolyogva Alex.
- Volt már jobb is. - állapítottam meg.
- Rosszul aludtál? - kérdezte Marc.
- Nem egészen, csak nem kellemes, ha az ember a kanapén ébred és leesik róla, amikor a telefonjáért nyúl. - meséltem, mire elnevették magukat. Na, szép, de meg is értem, hiszen egy külső szemlélőnek vicces egy ilyen eset. - Végeztetek? - érdeklődtem, mikor egy pillanatra abbahagyták.
- Igen. - felelte az idősebb Marquez. - Nincs kedved velünk reggelizni?
- Nem hiszem, hogy Sara örülne neki.
- De mi igen és anyuék is. - jelentette ki Alex. - Saraval meg nem érdemes foglalkozni.
- Ez igaz. - tűnődtem. - Oké, benne vagyok.
Odamentünk az asztalukhoz, ahol Juliá és Roser már vártak. Mindketten megöleltek, ami igazán jól esett. Majd egy tányérral a kezemben visszamentem válogatni. Amikor visszaértem, már Sara is ott volt, és egy hatalmas jelenetet rendezett, hogy ezután velük fogok-e étkezni. Ha igen, akkor ő többet nem jön, ezután pedig kiviharzott az étkezdéből. Hát, ez fura volt.
Reggeli után felmentem a szobámba és legépeltem az interjút, amit tegnap a diktafonommal vettem fel. Sokszor elnevettem magam, miközben hallgattam és gépeltem. Ahogy forgattam a füzetemet, amibe a kérdéseimet írtam, kiesett belőle egy névjegykártya és egy cetli Luis Salom számával. Majdnem el is felejtettem, hogy odatettem Livio Suppo és a harminckilences elérhetőségét. Amint rájuk néztem, eszembe jutott a tegnapi nap, és a Marc motorja adta felejthetetlen élmény, valamint az állásajánlat. Eltűnődtem, milyen lennék versenyzőként, vagy akár tesztpilótaként, bár ez utóbbi nem jellemző a MotoGP-ben. De aztán eszembe jutott, hogy a szüleim egyáltalán nem örülnének ennek, tudván, mit gondolnak erről az egészről. Biztosan azt mondanák, hogy nem akarnak a kórházban látni úgy, hogy az egész testemet gipsz borítja, vagy még rosszabb, mert ezzel kiásnám a síromat. Lehet, igazuk van. Viszont akkor azt csinálnám, amit szeretek, és amiben lehetőséget látnék, de ezt a családom nem értené meg. Mondjuk, ez nem újdonság, hiszen java részt sose értették, mit miért teszek. Azt hiszem, ez nehéz döntés, mert így mind a két félnek, a csapatnak és a családomnak, valahogy csalódást okoznék, amit nem szeretnék. Még ebéd közben is ezen rágódtam, ehhez viszont egyedül kellett lennem, így visszautasítottam Juliá meghívását.
- Nahát, firkászlány. - hallottam meg egy ismerős hangot, így felnéztem, és megpillantottam Luis Salomot.
- Nahát, harminckilences. - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Leülhetek?
- Csak nyugodtan, én úgyis befejeztem. - álltam fel az asztaltól.
- Ajjaj, valaki bal lábbal kelt. - állapította meg. - Mi a baj? - kérdezte aggodalmasan, így egy sóhajtás közepette visszahuppantam a székre.
- Voltál már olyan helyzetben, hogy nem akarsz senkinek se csalódást okozni, pedig tudod, hogy egy döntéseddel mégis megbántasz valakit?
- Igen, voltam. - felelte. - Miért?
- Mert tegnap úgymond kaptam egy állásajánlatot Livio Suppotól a Repsol Hondánál.
- Elismerésem. - tapsolt meg.
- Kösz. - dőltem hátra. - De ha elvállalom, akkor azzal elvágom magam a szüleimnél, de ha nem, akkor csalódást okozok a csapatnak. Te mit tennél?
- Először is elgondolkoznék, hogy ez a lehetőség mennyire lesz hatással a jövőmre, és ha segít kiemelkedni a hétköznapokból, akkor elmondanám a szüleimnek. - javasolta. - Másodszor pedig ne másoknak kedvezz! Ne hagyd, hogy irányítsanak, ha az életedről van szó! Hallgass a szívedre, és kövesd az álmaidat! Harcolj értük! - tanácsolta és az órájára nézett. - Viszont most mennem kell. Találkozunk még?
- Biztosan. - bólintottam, mire elmosolyodott. - Köszönöm.
- Nagyon szívesen. - bólintott és elindult kifelé.
Igaza van, ha valamit el akarok érni az életben, akkor harcolnom kell érte, még akkor is, ha ez nem fog tetszeni a szüleimnek. A saját jövőm a tét, és aszerint kell élnem, akár megbántok vele valakit, akár nem.