Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

5. Éjszakai randevú

Ha osztályoznom kellene a mai napomat, akkor egy tizes skálán tizenötös lenne. Nagyon jól éreztem magam a fiúkkal, rengeteget beszélgettünk egy csomó mindenről, és eléggé meglepett, milyen gördülékenyen hozzá tudok szólni az egyes témákhoz. Nem is sejtettem, hogy ennyi közös van bennünk. Mindhárman szeretjük a focit, a motorozást, szeretünk a családunkkal lenni és nem kényszerből, bár nálunk igazából nem működnek a közös étkezések, se a problémák megbeszelése és az egyetlen családi program az egy hetes síelés az Alpokban, de ott is inkább magunkra vagyunk utalva. Kiderült, hogy ők is a Zubarah-ban szálltak meg, aminek örültem, mert így lesz alkalmunk találkozni.
A nap folyamán megismertem Alex és Marc szüleit, akik hitetlenkedve néztek végig, és még el is sírták magukat örömükben. Enyhe frászt kaptam tőlük, úgy viselkedtek velem, mintha a lányuk lennék, és alaposan kifaggattak az életemről. Ám alapjában véve nagyon kedvesek és szimpatikusak voltak. Megkedveltem őket, így szívesebben maradtam volna velük, mint a szállodában egyedül, de sajnos el kellett búcsúznom, mert minél előbb össze akartam állítani az interjút. Viszont a lelkemre kötötték, hogy vacsorázzak velük, és én természetesen igent mondtam, de ez Saranak egyáltalán nem tetszett, ahogy általában semmi, ami velem kapcsolatos. Kétség sem fér hozzá, hogy utál, pedig semmit nem tettem ellene.
Mauro visszavitt a szállodába, és megkértem, hogy pihenjen, mert ma elég sok mindent megtett a kedvemért, én pedig felmentem a szobámba és nekiálltam a munkának. Bekapcsoltam a laptopom, megnéztem az e-mailjeimet, egy rakás reklám érkezett, de engem egyetlen egy érdekelt, méghozzá a legjobb barátnőmé, Maryé, aki egész héten a leckét küldi. Na, igen, joggal mondják rám, hogy stréber vagyok, de nem szeretek lemaradni, pláne nem az érettségi évében. Előhalásztam a könyveimet a bőröndömből és nekiláttam lemásolni az anyagot. Mit ne mondjak, elég sok volt. Nem is csoda, hogy vacsoráig azzal foglalkoztam, úgyhogy gyorsan elrendeztem magam, és elindultam az étterembe.
Most jobban elcsodálkoztam a helyen, sokkal szebb volt, mint reggel. De nyílván az este miatt, olyankor többnyire minden szebb. Alaposan körbenéztem és meg is találtam azt az öt személyt, akit kerestem, így odamentem hozzájuk. Nagyon kedvesen fogadtak, kivéve Sarat, de ezt már megszoktam tőle. A többiektől viszont kaptam pár ölelést, főleg Juliától és Rosertől, majd leültem Marc mellé, bár egyből elmentünk a svédasztalhoz, ami ismét tele volt finomságokkal, így nehéz volt eldönteni, mit egyek, de azért választottam, és szerintem jól. Vacsora közben sokat beszélgettünk, vagyis inkább én, mert folyton kérdezgettek, ami már a vége felé kissé zavart, de ezt próbáltam leplezni. Aztán rátértünk a mai tesztekre, mire Marc és én összenéztünk, mivel én végeztem el helyette.
- Tényleg, hogy ment ma fiúk? - kérdezte gúnyosan Sara.
- Egész jól. - felelte Alex.
- És neked, Marc? - könyökölt az asztalra. - Ja, várj, ezt inkább Vicky-től kellene megkérdeznem, mert ő ment helyetted, nem de?
- De igen, és ezt anyuék is tudják. - felelte Marc. - És nagyon ügyes volt.
- Köszönöm. - mosolyodtam el.
- Tényleg, hol tanultál meg így motorozni? - kérdezte Juliá.
- Nyílván a génjeiben van. - fogta meg Roser vidáman férje kezét.
- Lehet. - vontam meg a vállam. - Bár a családom nem rajong érte, se versenyekért. Nem értik mi a jó abban, ha huszonegy néhány ember körbe és körbe száguld, a végén pedig komolyabban megsérül.
- Mondjuk, ezt én se értem. - közölte Sara. - Hülyeség az egész.
- De a bátyáid élvezik és ez a lényeg. - mondta Roser. Hát, igen, a sebességet lehet is élvezni, és ezt tapasztalatból mondom.
Vacsora után elbúcsúztam a családtól, mivel még be akartam fejezni a tanulást és a munkát, így visszamentem a szobámba és folytattam. Már előre láttam, hogy hosszú éjszakám lesz, így kértem néhány kávét, ami ébren tart. Megcsináltam az összes házit, majd lazítás képpen kimentem az erkélyre levegőzni. Meglepődtem, mennyire békés az éjszakai város, és a látvány is magávalragadó. Gyönyörű volt, ahogy a fények bejárják az egész Dohát, néhol pedig felvillantak a bulit jelző fehér csóvák. Hátradőltem a széken és hallgattam a város zaját. Belegondoltam abba, mennyire jó lenne ezt megosztani valakivel, aki szeret, majd az eszembe villant Marc és a két étcsokoládé színű szeme, valamint a mosolya, amivel nem tudok betelni. Úgy éreztem, hogy elpirulok, a szívem pedig egy kissé felgyorsult már a puszta emlékre is, a mai napra, amit jóformán együtt töltöttünk. Még soha nem éreztem ennyire jól magam egy fiúval, főleg nem kettővel, de engem csak is az idősebbik Marquez érdekelt. Elszomorodtam, hogy nem láthatom reggelig és nem hallhatom a hangját, abban a pillantban pedig valaki kopogtatott, így bementem a szobába és kinyitottam az ajtót.
- Hát te? - csodálkoztam.
- Arra gondoltam elmehetnénk sétálni. - felelte Marc. - Feltéve, ha van hozzá energiád.
- Öt kávé után csak van. - emeltem fel a csészémet, és beengedtem a szobába.
- Nem lesz kicsit sok? - kérdezte aggódva.
- Ha sokat kell tanulnom vagy dolgoznom, akkor nem. - magyaráztam.
- Értem. - nyugtázta. - Szóval, van kedved elmenni?
- Van. - ragyogott fel az arcom. Megfogta a kezem, érintésétől pedig valami különleges energia futott végig a testemen, olyan, amilyet még sose éreztem. Kellemes volt, a tudatalattim azt súgta, hogy ő számomra az igazi.
Bezártam az ajtót és elindultunk a lifthez. A recepciónál leadtam a kulcsot, és elindultunk a szabadságot jelentő kijárat felé. Hűvösebbnek éreztem a levegőt, mint napközben, de ez Dohában már megszokott. Egy enyhe fuvallattól összeborzongtam, mire Marc kérés nélkül odaadta a pulcsiját, én pedig rámosolyogtam. Útközben persze rengeteget beszélgettünk. Bocsánatot kért a húga viselkedéséért, amit már megszoktam, végül rátértünk a filmekre és a zenére. Kiderült, hogy szereti a vígjátékokat, a fantasztikus filmeket és az animációt.
- Tini nindzsa teknőcök? - kérdeztem, mert eszembe jutott egy videó, amit a bajnokról láttam, de ahogy észrevettem neki is, így elnevettük magunkat.
- Igen, azt is. - felelte.
- Amúgy egészen jól mutattál a kisfilmben. - dicsértem meg az alakítását. - És az a sok pizza.
- Még szerencse, hogy a többség csak egy üres doboz volt.
- Elhiszem.
Annyit beszélgettünk, hogy végül egy parkban kötöttünk ki, ahol az egyik lámpa fényében észrevettünk egy kürtöskalácsost, így azonnal letámadtuk, majd két vaníliás rúddal leültünk egy padra. Teljesen belefeledkeztem az édesség ízébe, miközben hallgattam Marcot, aki épp a tavalyi Japán Nagydíjról beszélt, és a pillanatról, amikor világbajnok lett.
- És az a szamuráj a csapat ötlete volt? - kíváncsiskodtam.
- Igen. - mosolyodott el az emlékre. - Igazán ötletes volt.
- Ahogy a sisak is. - állapítottam meg. - A családod büszke lehet Alexra és rád, még akkor is, ha olyan őrültségeket csinálsz, mint Assenben. - emlékeztettem, majd imitáltam a mellúszást, amiért elkapta a kezem és az ölébe húzott. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem a meleg leheletét. Kisimított egy tincset a szememből, majd a keze megállapodott az arcomon. Mélyen a szemébe néztem, amely mintha válaszra várt volna, úgy csillogott, így lassan közeledtem felé, ő pedig az én irányomba. Már csak pár centi választott el minket, amikor egy éles hang ütötte meg fülemet. Azonnal kipattant a szemem és szomorúan tértem vissza a valóságba, ami azt jelezte, hogy az egész éjszakai randevú egy álom volt. Egy csodaszép álom.