amikor a nap a földre költözött

6. változások és egy nyúlmaszk

Kell valami a büféből? –két óra és egy szünet néma csend után ezek voltak Napsi első szavai felém. Először le se esett, hogy hozzám beszél.

- Ööhm... elmegyek veled –mondtam, mert semmi más nem volt, amit csinálhattam volna. Bár a büfé nem volt messze a termünktől most mégis óráknak tűnt mire odaértünk. Köszönhetően Kristófnak, akinek általában be nem áll a szája, már elfelejtettem milyen kínos az, ha két embernek nincs miről beszélgetnie. Ahogy beálltunk a sorba minden figyelmemet a kínálatot hirdető táblákra fordítottam ugyanis még sosem voltam a büfében, így arról se volt fogalmam mit kéne vennem. Amíg két nagyon ízletesnek kinéző szendvics között dilemmáztam, Napsi odalibbent a pulthoz és a lehető leg-nem összeillőbb dolgokat kérte: barackos fánk, rántott húsos szendvics, madártej és mentolos cukorka. Még a büfés srác is pislogott kettőt majd elkezdte kiadogatni az árukat. Miközben fizetett végre sikerült választanom és egy kólával és egy melegszendviccsel gazdagabban léptem ki a büfé ajtaján.

- Hogyhogy nem mentél a kirándulásra a többiekkel?– kérdeztem meg, mert már túl kínos volt ez a csend.

- Uhm... már többször is voltam a planetáriumban. Untatott volna. És különben is- nézett fel a cukorkából, amit eddig szórakozottan bontogatott- a suli wifi-jét már sikerült feltörnöm, de a múzeumét még nem- kacsintott rám.

- Micsoda? Te feltörted a suli wifi-jét???- nem láttam magam kívülről, de el tudom képzelni, ahogy a szemeim teniszlabda méretűre tágulnak.

- Halkabban!- bökött oldalba- Csak vicceltem, van néhány ismerősöm a felsőbb osztályokból, ők mondták el a jelszót. De látnod kellett volna a fejed az előbb- nevetett ki. Az, hogy a felsősök honnan tudják, számomra még mindig rejtély de Napsi bepötyögte a számkódot az én telefonomba is és már csatlakozott is a nethez. Egy pillanatig büszkén néztem a kis csíkokat a kijelző felső sarkában aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs is különösebb szükségem rá. senkivel nem szoktam online beszélgetni Bálintékon kívül, de ők általában itt vannak az osztályban, a közösségi oldalaktól se jön semmi értesítés, mást meg nem igen csinálok, amihez net kéne. A szünet további részében erősen koncentráltam a telefonom kijelzőjére hátha mégis felvillan. De persze nem történt semmi. Az újdonsült padtársam természetesen végigbeszélgette Borival a szünetet. Őszintén, ő az első ember, akit tényleg nevetni láttam, amikor nevetős emojit küld.

Következő órán, amikor a tanár meglátta mennyien vagyunk, közölte, hogy foglaljuk el magunkat csendben, amíg ő dolgozatot javít. Napsi azzal a lendülettel előkapta rózsaszín fejhallgatóját a táskájából, és elindított valamit a telefonján. Jobb elfoglaltság híján, hátradőltem a széken és úgy próbáltam elolvasni az aprócska betűket az ázsiai sorozaton. Nem fogtam fel mi történik, de éppen egy vicces jelenet volt, és nem bírtam visszatartani a feltörekvő nevetőhullámot. Persze a lány azzal a lendülettel rám nézett, és amikor felfogta mit csinálok ő is elnevette magát, majd kihúzta a fejhallgatóját, és középre tette a készüléket, hogy együtt nézzük a halkan szóló videót. Hogy őszinte legyek nem volt annyira rossz... de így utólag csak a poénokra emlékszem, és, hogy volt benne egy csaj, aki mindenkit elvert. Amikor kicsöngettek még nem volt vége, így a szünetben is azt néztük. Ahogy közöltem vele, hogy tulajdonképpen tetszett, azóta be nem állt a szája, és egész nap, hatalmas átszellemüléssel magyarázott a koreai dolgairól. Meglepő, de azt vettem észre, hogy 100%-ban odafigyeltem arra, amit mond, és igazából elég érdekes volt, amit mesélt. Pedig voltak előítéleteim. A nap további részét is végigbeszélgettük, viszont szerencsémre, hétköznapi dolgokról. Suli után együtt sétáltunk ki az állomásra, így az sem volt kérdés, hogy együtt üljünk a buszon. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen jó érzés, amikor nem egy élete vége felé járó néni ül melletted egész úton, aki azt hiszi, mindenkit érdekelnek a fiatal korából visszamaradt emlékei.