amikor a nap a földre költözött

13. Villányi Zsombor a kolbászokra bukik

Idegesen túrtam bele a hajamba, majd a lehetséges megoldásokon gondolkoztam. Anyámékat nem nagyon akartam riasztani, mert előbb tépnék le a golyóimat, minthogy hazavinnének. Most, hogy így belegondolok, még arra sincs tervem, mivel úszhatnám meg a ma délutáni kirohanásomat. És ilyenkor nincs itthon a bátyám.... egyszer lenne rá égetően szükségem aztán nagy valószínűséggel, az egyetemes haverjaival söröznek valami leszakadt kocsmában. Mindenesetre jobb péntek esti programja van, mint nekem az száz. Elővettem a telefonomat, hogy végleg feladjam, és felhívjam, a biztos, hogy halálra rémült anyám. Ahogy megnyitottam a névjegyzéket, szinte az arcomba vágódott Napsi neve. Igazából, lehet nem olyan rossz ötlet. Ő biztosan tudná hova keveredtem és hogy jussak haza. A lehető legeldugottabb útvonalakat is képes felfedezni, ha unatkozik nyáron. Vagy csak az vezérelt arra, hogy közelítsek a hívás ikon felé, hogy hiányzik a sok marhaság, amit összehord. Centik választották el a hüvelykujjamat a kijelzőtől, amikor valaki erősen rácsapott a vállamra, és erős alatt azt értem, hogy majdnem belepasszírozott a betonba.

- Nézzétek kit fújt ide a szél!- mászott bele a képembe a kigyúrt kar gazdája- a kisvilla- sütötte el, az eddigi legrosszabb poént a családnevemmel, majd a bandájával jót vihogtak rajta. Csakhogy, én már hallottam ezt az igen fergeteges viccet. Sajnos, nem is egyszer.

- Neked is hello Szasza!- Néztem fel szem forgatva a bátyám legnagyobb izomagy volt osztálytársára. Zsombi nincs egyedül azzal, hogy nem bírja.- Kinevetted magad az agyhalott poénodon? Mert akkor mennék is, köszi.- Mosolyogtam rá.

- Nézd már mekkora az arca!- nevetett fel hitetlenkedve egy igen gazdagon sminkelt lány. Valahogy olyan ismerős volt- Tiszta bátyja!

- Vajon abban is ugyanolyanok?- néztek egymásra, túl jelentőségteljesen a körülöttem lévők.

- Mi van?- ráncoltam a szemöldököm- Szinte semmiben nem hasonlítunk Zsombival- közöltem velük a tényeket, hogyha nem egyezne bizonyos dolgokban az arcszerkezetünk, már elgondolkoztam volna, melyikünket fogadták örökbe. Nyilvánvalóan a túl tökéletes bátyámat. A marslakóktól.

- Egyem meg milyen naiv! Megtarthatom?- fordított maga felé az előző lány az államnál fogva. Így, hogy konkrét az aurámba hajolt, még ijesztőbbnek hatott a túlzott sminkje. Cigi és olcsó parfümszag keveréke vette el tőlem a fuldoklás nélküli légzési folyamatok elvégzésének esélyét.

- Végeztél a bátyjával, most kipróbálnád a fiatalabb verzióját is?- röhögött egy másik srác, majd elhúzott a csajtól. Köszöntelek újra, friss oxigén. Hiányoztál.

- Ti mégis miről beszéltek? Zsombi sose volt együtt egy lánnyal se a suliból- értetlenkedtem. Arról azért tudtam volna. Vagy komolyan ennyire nem törődöm azzal, ami körülöttem zajlik.

- Hát ez az...- dünnyögte alig halhatóan a lány.

- Öcsi...- kapta el a nyakam Szasza, majd beszorította a fejem a hónalja alá. Még a vastag bőrkabátján keresztül is éreztem a testszagát. Ez nem fürdik, vagy mi?- A hangsúly a lányon.- Kacsintott rám. Mi van? Mit hord ez itt össze?

- Arra gondolsz,- kérdeztem vissza, a sokktól elhaló hangon, de közbevágott.

- Arra...- engedte el végre a fejem- hogy a látszólag tökéletes Villányi Zsombor a kolbászokra bukik.

Ezt a kijelentését szintén egy hangos röhögés követte.

Mi van?!
Először csak bambultam magam elé, amíg ezek elvoltak. Aztán elkezdtem kuncogni. És végül kitört belőlem a röhögés. Hónapok óta nem nevettem ilyen jóízűen. Amikor végre végeztem, és letöröltem a könnyeim is, hogy azért lássak, mindenki megszeppenve nézett. Nagy valószínűséggel azt hitték megőrültem. Hát... álljanak be a sorba.