amikor a nap a földre költözött

8. bébiszittelek egy 16 évest

Még pár óráig aludhattam volna, amikor megcsörrent a telefonom az éjjeli szekrényen. Krisztián neve világította ki a szemem a sötétben. Kelletlenül nyúltam a készülék felé, és az álmosságtól rekedtes hangon szóltam bele.

- Veled meg mi van ember? Kidobott az ágy? Tudod te hány óra?!- esküszöm, ha valami értelmetlenséggel zargatott fel...

- Szervusz, Bence! Bocsánat, hogy ilyen korán zaklatlak, de Krisztián...- csuklott el a barátom anyjának hangja. Azonnal kipattantak a szemeim. Kérlek, mondd, hogy semmi hülyeséget nem művelt magával az az idióta- Szóval, be tudnál jönni a korházba, kérlek ma?- Próbálta a rátörő zokogás ellenére rendesen megformálni a szavakat. Korház... Hát ez semmi jót nem ígért. Végig spuriztam a házon, egy szál alsóban, majd úgy rontottam be anyáék szobájába, mint egy dühödt elefánt. Persze fel is ugrottak mindketten. Apa már hozzá is kezdett volna, hogy mégis mi a jó isten ütött belém, de ahogy meglátták a riadt arckifejezésem, egy pillanatra lefagytak.

- Mi történt?- kérdezte anya, és ahogy néztem neki is egy pillanat alatt elszállt minden álmossága. Nem véletlen, hisz sose csinálok hasonlót.

- Krisz... a kórház izé mi... én... mennünk kell most!- próbáltam kinyögni valami értelmeset. Bár anyán látszott, hogy továbbra is kérdezősködött volna, hiszen nyílván a makogásomból nem értette meg, hogy mégis mi történt, de Krisz említésére elkomolyodott az arca és már meg is indult a szekrény felé. Már a kocsiban ültünk, amikor azon tépelődtem, hogy mikor, és legfőképpen mi történt, amit nem vettem észre, már megint...

Egy évvel ezelőtt, a suli vége után egy nappal ugyanígy rohantam be a sürgősségi portása mellett, a szemeimmel az akkor egyetlen barátom anyukája után kutatva. Most is ott csücsült ugyanaz a rémület a szemében, mint akkor. Követtük őt a folyosó végéig, ahol Krisz feküdt, három másik pasassal együtt. Már ébren volt.

- Hát te?- nézett rám kitágult szemekkel.

- Szerinted nem jövök el, amikor megint öngyilkossági kísérlettel hoznak be?- tört ki belőlem minden eddigi visszafogott aggodalmam. Talán kicsit hangosabbra is sikeredett, mint kéne, ugyanis a szemben lévő ágyon fekvő törött kezű férfi elég csúnyán nézett rám így reggel hétkor.

- Haver esküszöm most baleset történt!- emelte fel a kezét védekezésképp, már amennyire sikerült neki az infúziós csövek ellenére. Sehol egy vágás...

- Mégis mi a jó gyökérséget bírtál már megint elkövetni?!- sóhajtottam egy hatalmasat, majd a vége átment kuncogásba. Csak, hogy kicsit sem voltam boldog.

- Véletlenül többször vettem be a gyógyszereimet, mert elfelejtettem, hogy már megvolt.- nevetett fel, mintha ez olyan vicces lenne. Egy darabig még beszélgettünk, aztán amikor az orvos bejött ellenőrizni pár dolgot, az anyukája kirángatott magával a folyosóra.

- Szerinted tényleg véletlen volt?- kérdezte miközben a kezeit tördelte.

- Hááát...- gondolkoztam el, hogy most mégis mit válaszoljak- nem vagyok benne biztos.- mondtam ki azt amit tényleg gondoltam. Most nem volt olyan komoly a helyzet, mint tavaly nyár elején, amikor felszabdalt csuklókkal hozták be a mentősök félholtan, de sajnos el tudom képzelni, hogy megint direkt ártott magának.

- Istenem annyira aggódom miatta!- hajtotta le a fejét, majd anyával, aki kilépett az ajtón, elmentek a kávézó irányába. Ahogy néztem távolodó alakjukat eszembe jutott amit Krisz mondott nekem múltévben.