Veszett szerelem

A Kezdetek

Hideg van. Kinyitom a szemem de nem látok, bár ez a legkisebb problémám jelenleg.
Köhögök, hogy égő tüdőm egy kis levegőhöz jusson, közben kapaszkodni próbálok valamiben. A szemem kezd hozzászokni a sötétséghez, iszonyatos fájdalommal a mellkasomba a falnak dőlök és csak figyelek. "Nyugalom. Ha nem nyugszol meg nem jutsz előrébb"-mondogatom már magamnak több 10 perce de csak nem hagy alább az idegességem. Aztán körbenézek, hogy hol lehetek; egy mozgó ketrecben vagyok, egy halovány piros jelzőfény folyamatos világításán kívül más nem ad fényt, így keveset látok. Folyamatosan megy felfelé a ketrecem, de fogalmam sincs hova. Mellettem dobozok vannak, amikre jelek vannak festve de nem értem őket.
Aztán hirtelen egy gondolat suhant át a fejemen, ami nem hagyott nyugodni: hogyan kerültem ide? Lássuk csak. Legutóbb... mi is történt?
Elfogott a pánik. Semmi nem jutott eszembe. Aztán az otthonomra akartam gondolni de az eredmény változatlan maradt. Felpattantam a ketrecben aztán azzal a lendülettel vissza is ültem, a lábaim nem bírtak el. Forgott körülöttem a világ, kétségbe voltam esve, fogalmam sem volt hogy miért, és hol vagyok, az egyetlen dolog amire eszembe jutott, hogy Mira. A nevem Mira. A vezetéknevem, a szüleim arca, a barátaim, semmi.
Sírni volna kedvem de még arra sincs erőm. Már vagy fél órája haladok rendületlenül felfelé, amikor egy hirtelen csattanással megáll a ketrec. A sarokba húzódok és várom mi fog történni. A fémdoboz tetején egy vékony fénycsík jelenik meg ami egyre szélesebb és szélesebbé válik. Annyira világos van odafent hogy nem látom mi történik.
-Mi a fene...?
-Ez nem igaz!
-Az ott egy...?
-De hát ez egy lány!
Ilyen és ehhez hasonló fiú hangokat hallottam felülről de még mindig nem láttam semmit. Csak tehetetlenül kuporogtam a ketrec sarkában, sokkos állapotba összezavarodva, félve.
Majd hirtelen egy hangos csattanást hallottam közvetlen előttem, odanéztem és egy pár bakancsot láttam magam előtt. Felnéztem a tulajdonosára és egy olyan érzés töltött el, ami az én helyzetemben a lehető legkevésbé elképzelhető: szimpátia.
Egy magas, szőkés vöröses hajú srác állt előttem, csillogó szemeit a tekintetembe fúrta, majd leguggolt mellém. Én reflexből odébbugrottam.
-Ne félj! Nem akarlak bántani. Newt vagyok.
Felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, de inkább felálltam magamtól. Körbenéztem, a ketrec körül fiúk álltak; 17-25 éves között lehettek, voltak vagy 50-en.  Mindenki engem nézett, pont mint Newt mellettem.
-Én... én...
Ennyi. Ennyit tudtam kibökni aztán kiborultam. Felugrottam, a fiúk szétváltak körülöttem én pedig teljesen lesokkolva körülnéztem. Egy hatalmas, zöld, falakkal körbehatárolt terület közepén álltam. Mindenki engem nézett, én pedig csak álltam ott, és ájulásközeli állapotba kerültem.
-Stip-Stop az enyém a csaj!
-Hé én már előbb lefoglaltam!
-Méghogy a tiétek!
És itt teljesen kiakadtam. Mégegyszer körbenéztem, és megláttam egy erdőt. Az ösztöneim egyből működésbe léptek, és amilyen gyorsan csak lehet, elkezdtem futni. Nem érdekelt senki, és semmi csak futottam az erdő felé. Hallottam magam mögül a meglepett felkiáltásokat de nem foglalkoztam vele, csak még gyorsabban futottam. Viszonylag gyorsan elértem az első fákat, és berohantam a rengetegbe. Jobbra-balra futottam hogy lerázzam üldözőimet majd megláttam egy hatalmas bokrot. "Tökéletes búvóhely!"-gondoltam és bebújtam a sűrűjébe. 30 másodperc múlva hallottam meg a fiúkat akik utánam futottak, 7-8-an is lehettek. Elváltak és külön utakon kezdtek el keresgélni. Az utolsó fiú később jött, mint a többiek. Ő nem sietett. Kedves arcán fájdalom jegyei tükröződtek, láttam hogy fáj a lába. Bicegett. Aztán megláttam mit akar tenni és lesápadtam. Leült a domboldalra, pontosan arra amely a "bokrom'' mellett volt. Kinyújtóztatta a lábait, hátul megtámaszkodott, felnézett az égre és sóhajott egyet.
-Elmentek, most már előjöhetsz.