Veszett szerelem

Váratlan események

Mire Newttal odaértünk, az egész ebédlő tele volt. Leültünk az kunyhó végébe, és beszélgettünk, amíg ki nem hozták a reggelit.
Egy fekete hajú, magas, vékony beesettszemű srác hozta ki nekünk.
-James! Hát te? Te eddig nem a Kóroncoknál voltál?-kérdezte Newt gyanakodva a fiútól.
-Hát... én... de igen, csak ki akartam itt is próbálni magam. - válaszolt James közben pedig idegesen mosolygott. - ha nem bánjátok, én most megyek, még rengeteg kaját kell kivinnem.-mondta, majd elsietett.
-Nem bírom azt a gyereket.
-Miért?
-Sok baj volt már vele.
-Hát, nem tudom mit tett, de hozott nekem kaját szóval én bírom.-mondtam, majd beleharaptam a szendvicsembe, amit kaptam.
-Miket csinált?
-Lopott. Sokszor. Ruhát, gyógyszert, ételt. De azt meg kell mondani, nagyon jó Kóronc. Nem is értem mit keres itt.-mondta Newt.
-És mi volt a büntetése?
-Dutyi. Hosszú hetekig. -válaszolta elgondolkodva, és közben mosolygott. Kicsit ijesztő volt.
-Hát... legalább... khm. Szóval, mondjuk.. Newt? - próbáltam mondani valamit, de elkezdett velem forogni a világ. Nem tudtam végigmondani egy ép mondatot, fekete foltok úsztak be a látásomba. Volt valami abban a szendvicsben.
-Mira?! Mira mi van veled?- nehezen felálltam, az ajtó felé tettem pár lépést, majd nem bírtam tovább, és összeestem. Még láttam Newt kétségbeesett arcát, ahogy odaugrik mellém és próbál felrázni, de nem tudott. Nem tudtam megmozdulni. Próbáltam jelezni; sikertelenül, majd a sötétség hirtelen magával ragadott.

 NEWT

-Mira! Válaszolj kérlek! - de  semmi nem történt. Körénk gyűltek a fiúk, mindenki kíváncsian nézte az eszméletlen lányt.
-Mit bámultok!? Hívjátok a Kóroncokat bököttek! - kiáltottam rájuk. Kétségbeesetten próbáltam felébreszteni Mirát, de a gyönyörű kék szempár csukva maradt. De hát mi történt vele? Mi van, ha... ugye nem... a szendvics? 
A tömegből előkerült James és Ashton egy hordággyal a kezükben. Hirtelen harag gyűlt bennem, felálltam, és ellöktem Jamest. A  földön feküdt, én pedig ferángattam a pólójánál fogva.
-Mit műveltél vele?! Hogy merted?! HOGY?! - üvöltöttem rá. Gyáván mentegetőzni kezdett.
-Én nem, én tényleg...
-Hát akkor ki?
-Newt én nem...
Ekkor lekevertem neki eggyel, aztán valami, jobban mondva valaki hátrafogta a kezeimet.  Hátranéztem és megláttam, hogy Alby fogott le.
-Newt, nyugodj le!
-Nem Alby! Ez a bökött beletett valamit Mira szendvicsébe! Legszívesebben most azonnal a siratók elé vinnélek!- néztem ismét a fiúra. Ő halálra sápadt arccal nézett engem, és a földön fekvő lányt, Alby pedig még mindig nem engedett el.
-Vigyétek a szendvicset és vizsgáljátok ki, Mirát lássa el valaki! Amíg nem tisztázódik az ügy kísérjétek el Jamest a dutyiba, Newt te pedig nyugodj már le a kibökött életbe! - adta ki az utasításokat Alby, és végre elengedett. Megráztam az öklömet, és Mira után indultam, de a fiú az utamba állt.
-Hova hova, Newt?
-Alby! Engedj! Muszáj utána mennem, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van! Kérlek!-néztem rá könyörögve, de nem engedett.
-Nézd, garantálom neked hogy jó kezekben van, láttam hogy kik vigyáznak rá. Le kell nyugodnod. Ilyen állapotban úgyse tudsz segíteni.
-De...
-Nem. Menj és nyugodj le. Majd utána beszélünk. -mondta, majd elengedett.  A szemembe nézett, hogy megbizonyosodjon a döntésemről, bólintott egyet és kiment. Csak álltam ott, utána bámultam majd csalódottan kiléptem a kunyhóból. Az Erdő felé vettem az irányt, ott mindig lenyugodtam. Céltudatosan mentem a fák felé, mikor Kalát láttam meg magam előtt. Ült, és rám nézett. Megálltam, és csak néztem.
Ő nézett rám, én néztem rá. Aztán leguggoltam, ő pedig odafutott hozzám.
-Jajj Kala. Nem lesz semmi baj, ugye? Igaz, kishaver? -erre egy vakkantás volt a válasz. Megsimogattam a buksiját, leültem egy fa tövébe, és vártam.
Perceket, órákat, majd egy éjszakát. Végül nem bírtam tovább, és álomba szenderedtem.

-Newt! Neeeeewt! Kelj már fel te bökött! -Erre ébredtem. Sötét volt, és Minho fejével találtam magam szembe.
-Minho? Te meg mit..?
-Mi történt Mirával? Miért van a kóroncoknál?!
-Mert reggeli közben valaki... várjunk csak. Miért érdekel ez téged?
-Az nem a te dolgod! Mondd már mi történt!-mondta Minho idegesen. Ekkor már talpra ugrottam, de begörcsölt a jobb lábam, így egy pillanatra átsuhanhatott az arcomon a hirtelen jött kín jele.
- Miért akarod tudni?
-Csak! Mert ő az én barátom is!
-Csak a barátod?
Arra jutottam, hogy mivel ezer éve ő a legjobb barátom, muszáj elmondanom neki.
- Igen. Miért? -nézett rám Minho gyanakodva. Visszahuppantam a fa tövébe, és ő is leült mellém.
-Én... azt hiszem szeretem Őt. -nyögtem ki.
-Azt hiszed?
- Nem. A rohadt életbe is szerelmes vagyok belé!
Ezután egy perc csend következett.
-Én.. nem is tudom mit mondjak. Nyilván ő is szeret téged. -mondta Minho, majd felállt, és egy béna kifogással elment. A vak is látja, hogy ő is szereti Mirát.
De nem. Minho biztosan csak ágyba vinné, és otthagyná. Én nem olyan vagyok! Én be fogom neki bizonyítani, hogy rám számíthat! Az amit az utóbbi 2 napban átéltem, leírhatatlan volt. Az ő társaságában jobban érteztem magam, mint a 3 év alatt együttvéve. Ő különleges. Nem engedhetem el. Muszáj bebizonyítanom, hogy szeretem.
Csak ébredne már fel..