Veszett szerelem

Félelem

Döbbent csend honolt a körben állt Tisztársak között, senki sem tudott megszólalni. Alby dadogott maga elé valamit, inkább értetlenségében mint félelem gyanánt.
-Oké, én nem tudom mi ez, de mindenki...-szedte össze magát Newt először, de nem tudta befejezni a mondatát, mivel végszóra egy vérfagyasztó sikolyt hallottunk meg a kapuk felől. Mindenki odanézett, de senki se hitte el amit látott.
 A kapuk a keleti kivételével záródni kezdtek.
Milliónyi gondolat szőtte át az agyam. Fényes nappal záródni kezdenek a kapuk? A keleti miért nem? Honnan jött a sikoly? Ránéztem Newtra, akik halálsápadtan állt ott, és akkor leesett:
A futárok még kint vannak. Egyből a kapuk felé kezdtem el futni, nem azzal a szándékkal hogy kimegyek, de legalább  ott lennék, segítenék nekik. A nyomomban jött az egész tisztás, mikor megálltam a keleti kapu előtt, várakozva.
Egy hangra.
Egy szóra.
Egy jelre.
A szívemet átjárta a jeges félelem, hogy nem érnek vissza időben, és elveszítem őket. A többi kapu már mind bezáródott, amikor hirtelen az előttünk lévő is nyikorogva csukódni kezdett. A kapu, amit mindig is csigalassúnak láttam, most hirtelen fénysebességűre váltott a szememben.
Egy nagy könnycsepp folyt végig az arcomon, miközben csak álltam ott tehetetlenül, várva hogy megjelenjenek. Newt mellettem állt, felnéztem rá, ő pedig rám, majd szorosan magához ölelt. A kapu teljes bezáródásához már csak pár másodperc hiányzott, a tisztártsak szeméből pedig kihúnyt a remény szikrája, amikor megláttuk őket.
Minho, Thomas és még 2 futár rohantak a kapu felé. Hangos kiáltások zengtek fel, ők pedig rohantak ahogy csak tudtak. Már csak pár méter volt a két fal között, ők viszont több tíz méterre voltak tőlünk, de mégis 3 hihetetlen másodperc alatt megtették ezt a hatalmas távot. Mind a négy fiú beérkezett időben, de nem álltak meg, hanem továbbfutottak Albyhoz. Hatalmas éljenzés tört ki, de nekem mégis rossz előérzetem volt.
Minho és Tommy arcát látva ez az érzés méginkább felerősödött. A vezért figyeltem, aki egy pillanat alatt halálra sápadt. 1 másodperccel később üvöltött fel:
-Mindenki a pincékbe! AZONNAL!
A társaság egy pillanat alatt elhallgatott, értetlen fejet vágtak, de követték az utasítást. Elkezdett mindenki a saját Elöljárójához futni, de mielőtt még lereagálhattam a történéseket, valaki megragadta a kezem és elhúzott. Hátranéztem, megláttam, hogy Newt az, és hogy a Kert felé húz. Elindultam hát magamtól is, bár visszafogtam magam, mert láttam hogy fáj a lába hiába is próbálta leplezni.
-Newt mi ez az egész? -kérdeztem, mire rám se nézve válaszolt.
-Úgy tűnik hogy a bökött siratók megtanultak falat mászni.

Teljesen lesokkoltam. Nem tudtam mit mondani, így csak szó nélkül követtem a fiút. Rajtunk kívül még elég sokan futottak az ekések felé. Berohantunk a házba, Newt pedig felnyitott egy csapóajtót miközben parancsokat osztogatott.
-Mindenki le a pincébe! Húzzatok bele bököttek, nincs sok időnk! - a fiú tartotta az ajtót, de közben leküldött engem is. Akármennyire szerettem volna mellette maradni míg az utolsó tisztárs is leér, sem ő, sem a félelem az ereimben nem engedték. Leérve egy hatalmas, sötét, kőfalú szobába értem, ami össze volt kötve az összes munkaház aljával. Konkrétan egy 2. Tisztás volt, csak a föld alatt. Több "lyukból" is másztak le az emberek, miközben fentről már vérfagyasztó sikolyokat lehetett hallani. Idegesen bámultam a kert csapóajtaja felé, hogy mikor jön már Newt, mikor végre megpillantottam aggódó szőke fejét. Leugrott, és rántotta magával a csapóajtót is, kizárva ezzel a külvilágot. Ebben a percben a többi ajtó is bezárult, és kísérteties csend lett. Newt közben Albyhoz ment, engem pedig Chuck talált meg.
-Szerinted mi lehet odafent?-kérdezte tőlem a fiú. A szeméből sütött a félelem, és én is ugyanígy éreztem.
-Nem tudom Chuck. De amíg odafent van, addig nem kell félned.-mondtam a kissrácnak, majd magamhoz húztam és megöleltem.
Az Elöljárók elkezdtek takarókat és párnákat osztogatni, de mindezt síri csendben. Az egész pincén csend uralkodott. Mi is kaptunk egyet Chuckkal, úgyhogy lefeküdtünk, de aludni senki sem tudott.
Talán fél óra telt így el, csendben, nyugtalanul, mikor egy gépies üvöltés hangzott fel fentről. Egy Sirató. Ezt ütemes csattogás követte. Egyszer itt, egyszer ott, mintha csak játszani akarna velünk. Mégegy üvöltés, és mégtöbb csatt.
A tisztársak rémülten nézegettek egymásra, de meg se pisszentek. Newt és az én tekintem is összefonódott egy pillantra, mire ő nyugtatóan bólintott egyet, bár az idegességem csak minimálisan csökkent.
A hangok nem csendesedtek, a plafon remegett amerre a bestiák jártak, és az idő nem telt gyorsabban.
Hirtelen a csattogás abbamaradt, ami ha lehet, még annál is ijesztőbb volt, mint mikor járkáltak. Megfagyott a levegő, senki nem moccant, aztán egyszer csak a pince közepén egy hatalmas karom lyukasztotta át a plafont. Ijedt sikítások hangzottak fel, megerősítve ezzel a siratót, hogy jó helyen kapisgál. A karom elkezdett össze-vissza mozogni, majd elkapott egy szerencsétlen fiút, és elkezdte kifelé húzni. A körülötte állók megfogták a lábát, és tartották, de a sirató erősebbnek bizonyult, így kiragadta a tisztársat a pincéből.  Hangosan felüvöltött a sirató, mire a tisztáson lévő többi "fajtársa" is követte ezt, majd fülsértő csattogás következett, mintha megünnepelnék a prédát. A hangok először erősödtek, majd egyre halkultak, míg teljesen elhaltak.

Elmentek.