Veszett szerelem

Végjáték

-Hogy mi?-böktem ki megrökönyödve. Persze örültem is, mert ezt szerettem volna, de értetlenül álltam a hirtelen történések előtt.
-Miért? -kérdeztem végül.
-Egy időzítő. -válaszolta Minho szimplán.
-Egy időzítő?
-Igen. -mondta, és ezzel be is fejezte, mintha már megmagyarázta volna a helyzetet.
-Milyen időzítőről beszélsz Minho, bökd már ki mi folyik itt?! -kérdeztem kicsit felemelt hangnemben, mert kezdtem teljesen összezavarodni.
-Nyugalom Princess, úgyis azt akartuk, hogy még ma elmenjünk, nem? Szóval nyugodj le. - vágott vissza a futár. Látszott rajta, hogy ő is ideges, csak jelen esetben nincs máson kitöltenie, mint rajtam.
-Minho azt akarta mondani, hogy az odú mellett megjelent egy képernyő, ami jelenleg is visszaszámol. Arra gondoltunk, hogy az egy időzítő, ami ha lejár, bezáródik a kapu. -magyarázta meg Newt, mire teljesen lefagytam.
-Mennyi időnk van? -kérdeztem lassan. Thomas az órájára nézett, majd rám emelte tekintetét.
-57 perc.

Alby seperc alatt összerántotta a tisztársakat, mindenki összepakolt, így 20 perc múlva már készenálltunk, hogy elinduljunk. Csak egy bökkenő volt, mégpedig hogy a siratók 20:40-kor szoktak pontban kijönni. Itt, jelenleg 20:00 van, ami azt jelenti, hogy több döggel is talákozni fogunk utunk során. Nagyszerű.
A legtöbben már a kapuban álltak, bár sokan az itt maradóktól búcsúztak el. A tisztársak kivétel nélkül idegesek voltak, a kezüket tördelték vagy épp a körmüket rágták, és össze-vissza járkáltak. Senki nem tudott egyhelyben maradni. Mindenki kapott egy-egy fegyvert, (és most fegyver alatt egy elég széles skálára gondolok; lándzsák, íjak, kések de még olyan is volt aki egy kapát vitt) vizet, és élelmet. Ezt a három dolgot vittük csak magunkkal, kivéve az elöljárókat. Ők még fontosabb dolgokat is cipeltek, persze ez függött a munkájuktól. Minho órát, térképeket, jegyzeteket vitt, Clint elsősegélyfelszerelést, és így tovább.
Úgy gondoltam, hogy mivel 10 percen belül indulunk, felmegyek kedvenc helyemre még egyszer, utoljára. Lassan másztam fel a kilátó létráján, miközben minden foknál megnyikordult alattam a rozoga építmény.
A tetejére érve meglepve tapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül.
Newt ült előttem, nekem háttal, térdeit átkulcsolva. Elmosolyodtam, odaléptem hozzá, és hátulról átöleltem, mire megfogta a kezeimet és lehúzott magához. Mielőtt reagálni tudtam volna, az ölébe rántott és forró ajkait az enyémhez nyomta. Vadul csókolt, és közben úgy ölelt, mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatnék a kezei közül. Mikor elengedtük egymást, mohón szívtam magamba a levegőt, és a homlokomat az övének támasztottam. A szemében a vágy és az aggodalom keveréke csillogott.
-Minden rendben Newt?-kérdeztem tőle aggódva. Hátra hajtotta a fejét, és sóhajtott egyet, majd tekintetét ismét az enyémbe fúrta.
-Féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen. -mondta halkan, mire én szorosan átöleltem.
-Nem fog. Tudok magamra vigyázni, na meg Kala is velem lesz.
-És ha elkap egy sirató? Nem tudnék élni a tudattal, hogy nem védtelek meg.
-De nem fog. Majd sietek, és különben is kaptam Minhotól egy íjat. Végső esetben majd használom azt.-mondtam neki mosolyogva, remélvén, hogy jobb kedvre tudom deríteni.
-És mi van akkor, ha...
-Nem, Newt. Nincs ha. Sértetlenül ki fogunk innen jutni, megértetted? -kérdeztem a szemébe nézve, mire sóhajtott egyet.
-Bököttül szerencsés vagyok, hogy itt vagy nekem, tudod?-szólalt meg végül, amire én csak egy csókkal feleltem.
Fent maradtunk még pár percig, és mivel a nap már lement, néztük a csillagokat. Newt elmagyarázta, hogy egyetlen emléke van az apjáról, amikor az megmutatta neki a csillagképeket. Az arcára nem emlékszik, de a hangjára igen. Annyira szerettem volna segíteni, enyhíteni a fájdalmát, és tudtam hogy ha lenne rá mód, habozás nélkül megtenném. De nincs.
Amikor lementünk, a többiek már csak ránk vártak. Az íjamat a vállamra tettem, (délután kicsit gyakoroltam Minhoval, és mint kiderült, ehhez a fegyverhez értek a legjobban) hátamra vettem a hátizsákomat, és megszorítottam Kala pórázát. Látszott a kutyán, hogy ideges, és nem érti mi történik körülötte, így megsimogattam a fejét, és úgy nyugtattam. A szavak még mindig a kezemen voltak, mint minden tisztársnak, ha netalántán bármi máshogy sülne el, bárki be tudja ütni a kódot.
Egy éles füttyszó hasított a levegőbe, és mindenki a hang forrásába tekintett. Minho kiáltott fel a sor elejéről.
-Mindenki készen áll? Indulhatunk?
A válasz egy egyhangú "Igen!" kiáltás volt, majd egy harci üvöltéssel bevetettük magunkat az útvesztőbe.