Könyvtári alvótárs /befejezett/

16. Elhagytak

A szó megfagyott bennem, ledöbbentem. Nem akarok itt maradni egy idegen helyen. Inkább estem volna orra, minthogy lemaradtam volna. Bár lehet csak viccel Áron megint. Remélem csak egy vicc.

-Ne viccelj.

-Nem viccelek.-mondta teljesen komolyan.

Leültem a földre és csak bambultam előrre. Telefon nincsen, nálam szóval segítséget sem tudunk hívni. Nem hiszem, hogy tudnak itt angolul max pár ember.

Áron leguggolt elém és megragadta a vállamat. Mélyen a szemembe nézett.

-Minden rendben lesz.

-Mégis hogy lenne? Mit akarsz csinálni?

-Megyünk a kilátóra.

-De ők a múzeumba vannak.

-Igen tudom. De a kilátó sokkal közelebb van, lehet, hogy mire a múzeumba érnénk, addigra ők elmennének.

-Telefonod nálad van?

-A táskámba.

-Hol a táskád?

-A buszon. Neked?

-Nekem a kabátomba van.

-Ami a buszon van.-fejezi be helyettem

-Igen.

-Akkor mehetünk a kilátóra?

-Persze. Tudod, merre kell menni?

Nem szólt semmit csak a kezével felmutatta a térképét.

-Persze az nálad van.-mormogom

-Igen. Na, gyere.-mondja

Felálltam és el akartam indulni utána, de hát a cipőfűzőm megállított.

-Miért nem jössz?

-A cipőm.

-Várj. Mindjárt meg csinálom, addig vedd le.

Levettem a cipőm, majd leültem az egyik közeli padra. Ő elkezdett a kötővel kínlódni. Végül nem sokára sikeresen kioldotta. Leguggolt először nem értettem mit akar, de miután a lábamat megragadva felhúzta a cipőmet rájöttem mit csinál.

Ha valaki ezt láthatta lehet azt hitte eljátsszuk a hamupipőke legismertebb jelenetét.

A zokni nem volt valami hosszú szóval éreztem amint a keze a bőrömhöz ért. A szívem hangosán elkezdett kalapálni. Mégis miért csinál ilyen zavarba ejtő dolgokat Áron?

Áron szemszöge

Amint bekötöttem a cipőjét felnéztem rá. Az arca a vörös színeiben pompázott. . A számra a szokásos vigyor telepedett. Felálltam és közelebb hajoltam az arcához.

-Tudtad a vörös a sors színe.

Odahajoltam és adtam egy puszit a fejére.

-Na de most már gyere.-mondom

Hátat fordítottam neki és elindultam. Abban a pillanatban amint észre vette, hogy megyek ő is elkezdett követni.

Aliz szemszöge

A fejemet lehajtottam, hogy eltakarjam az arcon színét, a belsőmmet viszont nem tudtam csillapítani. Kezdek, mérges lenne Áronra, amiért mindig ilyen helyzetekbe hozz engemet.

Már egy ideje mehetünk, amikkor egy nagy tér vagy valami vásártérre értünk. Nagyon sokkan voltak. Elkezdtünk át furakodni az embereken, akik csak jöttek és mentek nem akartak fogyni. Ilyenkor azt kívánom, bár csak magasabb lehetnék és átláthatnék az embereken, mivel Áront már teljesen kezdem elveszteni a látókörömből.

-Áron várj már meg.

A hangomat elnyomta a tömeg zaja biztos nem hallotta meg. Egyre jobb kezdek lassan kétségbe esni.

-Na, ez is jó itt hagyott.-mormogom

Egy kéz ragadta a meg a kezemet.

-Dehogy hagytalak itt.-szól vissza

Áron volt az. Ujjaink össze kulcsolódtak és elindult engem is magával húzva. Már nem éreztem magam elveszve mivel itt volt velem. Teljesen ő irányított mivel én semmit nem láttam az útból.

Nemsokára kiértünk a tömegből ahol egy nagyon hosszú lépcsősor várt ránk. Még soha nem láttam ennyi lépcsőt egy helyen.

-Na, gyere! Legalább gyakorolhatsz a maratoni lépcsőzésre.

Elindult felfele a lépcsőkön miközben még mindig a kezemet fogta. Nem volt erre annyi ember, hogy ismét elszakadjak, de ő még mindig nem engedett el ahogy én se őt.

-Milyen maratoni lépcsőzésről beszélsz?

-Nem akarsz menni a maratonra?

-Hát nem.

-Pedig ezzel a lépcsősorral lehet gyakorolni.

-De én nem akarok menni a maratonra.

-Na és?

-Ha nem akarok menni. Akkor miért gyakoroljak rá?

-Mert. Miért is ne?

Az utolsó lépcsőfokok után mire felértünk egy csodaszép táj tárult élénk. Az egész város látható volt innen fentről.

-Ez nagyon szép.-mondom

-Tudom-suttogja