O t t h o n o k

9.3K 392 21
                                    

A kémia szerencsére az utolsó óránk volt már. Evelynnel egyikünk sem járt semmilyen szakkörre, ezért az utolsó óránk után hazaindultunk. Nem lakunk messze, egyikünk sem, gyalog össz-vissz 10 perc volt az út a suliból. Evelyn drága barátnőm azonban mindig kitölti ezt az időt. Állandóan tud beszélni valamiről. Most éppen egy új hírességről beszélt. Fogalmam sincs honnan ismer ennyi híres fiút, vagy hogy egyáltalán miért tölti minden napját ezzel, hogy helyes színészek és énekesek után kutat. De most is két évad jelent meg a Riverdale sorozatból, de ő már kívülről fújja az összes szereplőt, hogy melyiket ki játsza, hogy hogyan néz ki, és egy tizes skálán milyen "jó". Valami fekete hajú fiúról áradozott, hogy mennyire jól néz ki, képekkel illusztrálva a telefonjáról. Cole Sprouse volt az alany, név szerint. Még háttérképnek is beállította. Én az első rész első 15 percét láttam az egész sorozatból, az a fiú pedig még nem is kapott szerepet, akit a barátnőm annyira szeret. Erre persze kaptam egy lecseszést, hogy miért nem néztem végig, és végig kell mihamarabban néznem, különben összedől a világ. De megnyugtattam, hogy igen, igen tényleg helyes, meg jól néz ki és megígértem, hogy amint egy kis időm is akad, megnézem a többit. Nem tudom, hogy fogom ezt teljesíteni, de a lényeg, hogy leállította Evelynt. De sajnos csak egy időre. Sad story.

Miután végighallgattam a rajongását, csend állt be közénk. Tudtam, hogy most nekem kéne megszólalni, de Evelyn úgyis megszólal, nem bírja ki, én meg minden erőltessem itt meg magamat?

- Éés- kezdi Evelyn a pár perc csend után. Gyanúm beigazolódott. De ez lehet nem is annyira jó. Jaj ne, csak ne valami fiúról már megint- mi újság?- dobja fel a kérdést. Őszinte megkönnyebbülésemre. Hurrá. De ez akkor is, elég fura így, nem?

- Evie, osztálytársak vagyunk, ugyanaz történt velem is és veled is- nevetem el magam, ahogy széttárom a karjaimat

- Nem baj- vonta meg a vállát mosolyogva- lehet, hogy mondjuk neked máshogy telt.

- Hát, jó volt az a kis kémia felelés- jegyzem meg vállat vonva

- Tök ügyes voltál, úgy elmondtad hogy csak pislogtam- dicsért meg, belebokszolva a vállamba.

- Tanulni kéne és te is így tudnád- adtam vissza az ütést. Mindketten röhögésbe törtünk ki.

Az ő utcája következett. Megálltunk a sarkon és megölelt elköszönésként. Ezt a hazamenést is túléltem.

- Aztán majd tanulj- szóltam utána hangosan, ahogy hátat fordítva elindult az emeletesházukhoz

- Mindenek előtt- kiáltja, széles mosollyal az arcán, hátra fordulva, hogy rámnézzen. Azt hittem, elesik, akkora lendülettel tette.

Evelyn a két bátyjával és szüleivel a város szélén él, de még mindig a központjában, egy lakásban. Egyik fiútesóját sem imerem túlságosan, egyetmisták mindketten, ennyit tudok róluk csak. Az idősebb fivér pedig nem sokára diplomázik, majd elköltözik, de ezt az infót is csak onnan tudom, hogy mindig meséli Evelyn, hogy mekkora herce-hurca neki az új lakás keresése. A szüleiről elég annyi, hogy anyjáról a lánya ódákat zeng, hogy tisztaságmániás, és ha éppen nem dolgozik, otthon folyton takarít, vagy a fiaira és lányára osztja ki a munkát. Az apja pedig munkamániás. Mindkettőjüknek van valami szenvedélye, látszik.

Evelyn pedig követi őket a sorban a tánccal. Hip-hopra jár hetente kétszer a sulihoz közeli sportcsarnokba. Néha suliban is rákezd táncikálni, ha nagyon izgul, vagy teljesen felpörög valami miatt. Esetleg egy új crush-ának képétől. De nem ő a legnagyobb sportos. A bátyjai régen kosaraztak, ahogy a giminkben ez természetes. És mindennél kiváltságosabb. A legjobb sportoló fiúk kerülnek be csak a csapatba, és azonnal az osztály, ha nem az egész évfolyam sőt, mind az alsó évfolyamok lány tanulói rajonganak értük és elolvadnak, ha rájuk néznek, még ha csak random körülnéznek a folyosón is, akármelyik csapattag tegye ezt. A két Brown fiú pedig megalapozta a nevük hírét. Mind a kettőjüket beválogatták a csapatba. Amikor pedig Evelyn Brown is belépett a gimi kapuján, az új Brown, aki lány volt, ráadásul, már akkor kitűnt ez. Rögtön az első nap egy csomó fiú évfolyamtársunk írt rá, meg jelölgette be a közösségin. Ha menők voltak előtted tesók, menő leszel te is. De Evie-nek viszont volt egy nagyon jó tudonsága, mint már említettem az öltözködésénél is, tart egy határt, ameddig elmegy. Áthágja a szabályokat, de helyette saját határokat épít fel, azt pedig soha nem lépi tovább. Meg van az erkölcsi vonala húzva maga előtt és nincs tovább. Ezt nagyon értékeli benne minden tanár is, felnőtt és én is, szintén.

Pár sarokkal később végre én is hazaértem. A város szélén laktunk. Apám az apjától örökölt valami nagy neves céget, ami apáról fiúról szállt már generációk óta. Még valamikor egy gyárat alapítottak nem tudom hány évtizeddel ezelőtt, még a nagypapám apja talán. Azóta száll apáról fiúra, a nyugdíjig. Aztán továbbadták. Apám is megkapta. És a fia kapná utána. Csak az a baj, hogy én egyke vagyok, és szemmel láthatólag lány. De mindegy, ez még a jövő dala, soha nem kérdeztem, hogy most így mi lesz.

A város szélén volt egy nagy kertesházunk. Emeletes is volt, ahol az én szobám kapott helyet. A nappali és az étkező a konyhával volt egybenyitva. A helyiségben körülnézve a falakon a szürke szín dominált. Letisztult formák, gyenge fényű szinek jellemeztek mindent a nagy térben. A hatalmas ablakokon napfény dőlt be a házba és természetes fényt adott. Hogy ne tűnjön sivárnak ez a látszat így, a falakat meleg szinű festményekkel, képekkel dekoráltuk anyával. Volt őszi csendélet kukoricával és bordó szinű kosárral, de tavaszi virágbaboruló fákat ábrázoló is. A konyhapulthoz mentem és a reggel főzött teából öntöttem a poharamba. Anyáék már megint üzleti úton vannak. Egyedül vagyok itthon. Teljesen, egyedül.

Még jó, hogy ez nálam nem jelent semmit és teljesen természetesnek tekintem már, hogy magam vagyok a házban.

Szóval felbaktattam a lépcsőn a teámmal az egyik kezemben és a táskámmal a másikban. A piros táskámat letettem az ágy széléhez, aztán leültem az íróasztalomra. A laptopomat betettem a helyére, a könyvespolcomon egy külön fakk van neki kialakítva. Mellette a töltőjével, mert azt és a telefonomét is folyton elvesztem, még így is, de legalább így annyira nem.

A szobában a falakon végugfuttattam a tekintetemet. Ez volt az én világom. Ide senkit nem engedtem be. Evelynt kivéve. Meg néha anyát. De tényleg csak ritkán. A falak fehérre voltak festve. De az volt a lényeg, ami a falra volt téve. Az én kicsi, abszurd, szürrealista, impresszionista, és minimalista stílusom kiteljesedése. Igen, a világ 2-5%-a rendelkezik vörös hajjal. Ebből én és az anyukám vagyunk kb. 1%. És ehhez a ritka kinézetemhez szerintem nem is illhet jobban más, mint ezek a dilis 20. századi festők "-izmusai". A kömyvespolcaim pedig roskadásik voltak egyaránt új és öreg könyvekkel. Na meg verseskötetekkel.

Akiket mindig elítéltünkWhere stories live. Discover now