Akiket mindig elítéltünk

Ó c e á n

Lucas a telefonján pötyögött villámgyorsan a Messengerben üzenetet a sarokba állított vendégágyra hasonlító fekhelyén. Tiszteletben tartottam, és nem néztem rá, inkább körbejárva a szobát végignéztem a festményeken alaposabban. Voltak fotók is, nrm kis számmal, lemenő nap, ahogy az óceánba bukik narancssárgára festve az eget. Szördeszkák, elnyúló árnyékukkal, feketének tetsző fénytelenségben, háttérben szintén a lehunyó Nap.

Annyira gyönyörű, ahogyan a végtelenben óceánra fehér, csillogó, tündöklő szőnyegen terít, ahogyan lassan rájön, le kell, hogy merüljön az óceán sós, folytó vízébe. Vörösre váltja színét közben. Vajon mi lenne, ha rálépnék? Az útra, amit kijelölt? Magához, Naphoz vezetne, vagy, csak a végtelenbe? A végén mi lenne? Lenne vége? De mindegy is.

Továbblépek. Egy festmény, LC aláírással, mint a többi. Lucas Carter, igen. Egy lány és egy fiú, háttal a perspektívának. A nap felé merednek. A lánynak hosszú haja, a fiúnak göndör, rövid haja van. Alakjuk, akár a hosszúra nyúlr árnyékuk, sötét. Egymás kezét fogják. Talán éppen az én kérdésemen gondolkodnak. Rálépjenek-e az ösvényre? A Nap ösvényére.

Továbblépek. Egy fiú. Kezében gitár, az ablakban ül. A táj csupán felhők. Egy nagyváros felett. Mintha egy vízfestmény lenne. Talán tempera. Nem tudom. A srácnak szőke haja van, az égnek mered, s rakoncátlanul pár tincs a szemébe lóg. Mintha Chris lenne az, Lucas barátja. Annyira távoli az a világ most. Chris, Rebecca, a többi csatlósai. Evelyn. Ki kell, hogy ábránduljak ebből az utolsó gondolatból. Nem hagyhatom, hogy az egész napomat behálózza. De hisz' felhívhatnám! Biztos, hogy betette nekem a töltőmet Evie!

- Carina- szólalt meg Lucas a tekintetemet keresve. Végre, valami kizökkentett. Megtalálta azt. Ezer olyan művész, mint Lucas, ezer festménye sem tudott volna szebben ragyogni, mint ez a jégkék szempár, amibe annyira szeretek belerévedni.

Karon fogott és kivezetett a házból. Mögöttünk alaposan bezárta az ajtót és végül elindultunk az óceán mellett.

Egyetlen dolog hiányzott nekem Ocean Side-ból. A régi épületek. Mindig olyan tengerparti városokban jártunk a szüleimmel, Európában, ahol volt valami óváros, ami elvarázsolt. Régi épületekkel, mítoszokkal, titkokkal, (és vonatkozással a magyarokra, persze). Az ókor, a reneszánsz, vagy a gótika kezdeti vonásai, mindig visszaköszöntek. Ez itt nem volt. Ez Amerika. Hiányzott volna a varázs. De csak akkor hiányzott volna, ha most nem fogja a kezemet valaki, aki számomra a legtöbbet jelenti. Többet jelent a művészetnél is, mert ő maga számomra a művészet már. Lucas.

- Miben mesterkedsz már megint?- láttam a levakarhatatlan mosolyt az arcán, ahogy kézenfogva halad mellettem, vezetve.

- Majd meglátod- kapta a szemembe tekintetét.

- Ajaj- mosolygok. Imádom ezt a srácot. Csak ennyi. Imádom, és kész.

A modern hotelek előtt elterülő sétálóutcákon araszolgattunk, közben néha erről-arról beszélgetni kezdtünk.

- Lucas, arra gondoltam, hogy bemehetnénk egy szuvenírboltba, vagy olyan kis butikba, tudod, mert holnapra nincs nálam ruha.- pillantok rá- meg úgy semmi tisztálkodószer, ilyesmik. Érted.

- Evie bepakolt neked egy kis bőröndöcskébe. Nagyon cuki volt, és segített, rögtön, ahogy említettem neki- válaszol mosolyogva.

- Mikor? -értetlenkedek. Mikor pakolt be nekem? Hisz' nem is volt nálunk, tegnap este pedig még minden a helyén volt a fürdőben.

- Amíg elkészültél, tudod, ahogy nálad voltam, belopózott, az ablakon, természetesen, és a fürdőszobátokat kirámolva betett neked minden cuccot, aztán a szobádba settenkedett és levert egy palacsintasütő serpenyővel, és a szekrényedből is elcsent pár ruhadarbot- magyarázza hadarva, itt-ott magát elnevetve.

- Mindent értek- nevetem el magam ém is.

- Nem amúgy, szerintem vette neked azt a pár cuccot, a számlát meg majd benyújtsa nekünk- túr bele a hajába mosolyogva.

- Okés- vonom meg a vállamat szintén mosolyogva.

Bólintva fogadja Lucas.

- De én szeretnék venni valami kis szuvenírt, úgyis hoztam magammal pénzt, még a moziba, tudod.- ragaszkodom hozzá. Még folytatni szerettem volna, hogy az ebédet is állom, lehet van nálam annyi.

- Tudok én jobbat annál- jelenik meg játékos mosoly a száján, és egy kicsit gyorsabb iramban kezd el gyalogolni. Rákapcsol, és futni kezd. Maga után húz. Az autóhoz szaladunk. Nem volt messze, hiszen nem olyam rég indultunk el. Felnyitja a csonagtartót, és megpillantok benne egy kicsi bőröndöt, rajta egy cetli, Carina. Szóval Evelyn ezt pakolta nekem.

- Mondtam neki, hogy a legtetején legyen a fürdőruhád- kacsint.

- Honnan...? -kérdezem

- Honnan szerezte meg? Tavaly nyáron náluk medencéztél és otthagytad, azt mondta- terül el széles mosoly a száján.

- Tényleg- nevetem el magam- anyum nem is találta, pedig mondtam neki, hogy tutira hazahoztam. Aztán úgy voltunk vele, hogy majd idén veszünk egy újat, úgyis terveztem már. -mondom el a sztorit.

-Na látod, jó még valamire ez- kapja ő is a kezébe a saját fürdőnadrágát. Piros.

- Nem tudom, miért a Baywatch jut eszembe erről a shortról- nevetem el magamat.

- Tudtam hogy tetszeni fog- neveti el ő is magát. Már megint.

- Na de hol vesszük át?- dobom fel a kérdést.

- Hát, nekem van tapasztalatom, hogy kell törülköző alatt, de vannak fülkék a parton, majd átöltözünk ott.

- Okés- bólintok. - Tudom, mire készülsz.- mosolygok rá. Hát persze, strandolni, mi mást.

- Úgy nem mehetünk haza, hogy nem fürdünk az óceánban- varázsol mosolyt az arcára és ragadja meg a kezem.

- Oh, értem, de hát itt az egész délután.

- Arra mást tervezek -húzza mosolyra a száját és megszorítja a kezem, de csak úgy, gyengéden.

- Jaj, te srác- harapok a számba.

- Jaj, te csajszi- azzal közelebb húz magához, és a derekamat átkarolva megcsókol. A nyaka köré fonom a karjaimat és ujjaimmal a fekete tincseit kezdem piszkálni.