Akiket mindig elítéltünk

T i t o k

Sokszor mondták már, miért nem lazítok. Kifogásolták, hogy nem tudok kikapcsolódni, nem tudok nem túlgondolni egy dolgot. Az a fajta ember vagyok aki, amikor zenét hallgat, a dalszövegre is rákeres, és az alapján választ kedvenc számot, nem amiatt, mert "tökjó buliszám"-nak tartja és mindenki azt bömbölteli a méregdrága hangszóróján az utcán. Az, aki rákeres a költők életrajzára, miután verseket olvasott tőle, a regények íróira, a filmek színészeire. A színészek további filmeire. A színészek után is alaposan kutakodik, és az élete, szokásai, személyisége alapján választ egy konkrét kedvencet.

Sokat gondolkodtam, mit kéne erre mondani, válaszolni, reagálni. Aztán rájöttem, hogy erre igazából nincs jó válasz. Nem tudok ellene mit tenni. Csordulásig töltöm a poharakat, hogy aztán addig forogjak az asztal mellet, amíg le nem verjem azokat. Ennyi. Viszont néha jó, hogy a lehetetlenig tolom ki a határokat, hiszen talán így elérem a céljaimat, a hullócsillagos álmaimat. Legalábbis, ha az a maroknyinál is kevesebb szerencsém is mellém szegődik.

Most viszont az előbbi történt.

Minden megvolt, hogy tökéletesen sikerüljön a tervem. Telefon, pipa. Feltöltve, persze. Jah, és térerővel. Kiszaladtam gyorsan az étterem előtti térre, hallótávolságon kívülre Lucastól. A terv tökéletes volt. De nem tudtam, mit fogok kapni. A díjamra, arra nem számítottam. Ami nem volt igazán sem arany, sem ezüst, de még bronz sem.

Tárcsáztam Evelyn számát. Kicsengett. Első sípolás. Szünet. Egy pillanat, és a barátnőm jól ismert, telefon által eltorzított hangja szállt a fülembe.

- Hali, Lucas!- köszön be, én pedig majdnem megszólaltam, hogy nem az hívta, akire gondolt, de ahogy levegőt vettem, már folytatta is ő maga- Carinával miden okés? -Remélem nem borult ki nagyon. Ha kérdezné, csak mondd azt, hogy ez a hülye betegség, tudod, amit kitaláltunk felborítja az érzelmeimet. Minden összeomlana köztünk, ha megtudná az igazat. Nem mondod el neki, ugye? Ígérd meg, teljesen maga alatt lenne. Azt szeretném, ha tökéletes lenne a hétvégétek! Igazán nem akartam elrontani. Majd megérti Carina is, ha ráveszem magam, hogy elmondjak neki mindent.

Csak hallgattam. Hangsúlya majdnem minden szó után megváltozott. Ideges, indulatos, szomorú, izgatott, megkönnyebbült. Viszont még vonalban voltunk. Csend volt bár, de a vonalat sem én, sem ő nem bontotta.

- Lucas!- hallom még Evelyn hangját. - hahó, mi ez a nagy csend?- Az utolsó szó távolinak tűnt. Mintha a távolságot valóban átszelte volna, és közben méterenkét tompább lett.

Végül kinyomtam. Nem tudtam erre mit válaszolni. Leültem egy kis kőpadkára. A lábaimat a mellkasomhoz húztam és a tenyereimbe temettem az arcomat, a térdeimre könyökölve. Mégis, milyen érzelmek? És kitalált betegség? Szóval most azért vagyunk együtt Lucasszal, mert Evelyn kivett három napot csak úgy, álbetegség alatt? Ez okés, és nagyon szépen köszönjük, és köszönöm, igazán nem kellett volna. Viszont a monológból az is kiderült, hogy tényleg csak az irigység uralkodott el rajta, mert Lucas nem mondott semmit, amit annak a margójára lehet írni, és hihető is. Egyszóval azt nem kellett, hogy elmondja. Nem is mondta el.

Hogy csalódhattam ekkorát Evelynben? A lányban, akire az életemet is rábíztam volna? Akit évekig a barátnőmnek tartottam?

Vissza kell mennem. Nem maradhatok itt, a pizzéria előtt. Elvégre, csak egy boldog szülinapot kívánságra jöttem ki.

Nagy levegőt venni. Egy percig benntartani. Visszafojtani a könnyeket. Tisztára pislogni a szemeket. Felállni, és elindulni. Továbblépni.

Ha még nem szoktam volna meg.

Nem szabad sírni. Csak most nem. Egy nap. Egy nap Carina, egy nap. A barátodért. Lucasért.

Az ajkamba haraptam, ahogy leültem Lucasszal szembe, a székre, hogy ne remegjen a szám az elfojtott könnyektől.

Visszacsúsztattam a telefont az asztalon.

- Köszönöm- a hangom remegett. Nem néztem a szemébe. Gyenge voltam. Nagyon gyenge. Nem akartam, hogy bárki így láthasson, akit szeretek. Főleg nem az, akit a legjobban szeretek. A barátom.

- Carina, minden rendben?- keresi a tekintetem. Lesütöm vörösben játszó szemeimet. Csak bólintok. Mélyen belemélyednek a fogaim az ajkaimba, olyan mélyen, hogy a vér fémes, édeskés ízét érzem a számban.