C s i l l a g o k a l a t t

1.4K 58 4
                                    

Ahogy Evelynt kiengedtem a kapun, vissza sem mentem a házba. Talán nem szóltam senkinek, hogy elmegyek, és lehet, hogy egész este itt maradok, és nézem a csillagokat, az éjszaka fekete égboltjának ragyogását, mintha a fekete lapjára ezüst csillámport hintett volna éj. Tudom, ha akár megemlítettem volna indulás előtt, az ezer újabb kérdést jelentene a szüleimtől, és még talán most is ott ülnék otthon, Anya és Apa faggatása alatt.

A lemenő nap vörösre festette az eget, rózsaszín bárányfelhőket prüszkölve az égre, mint egy megfázott kisgyermek, aki télen a jégen játszott boldogan, és elfelejtett időben hazaérni. A Nap arca is vörös volt, akár a gyereknek, mégis a szomorúság adta ragyogását, hiszen véget ért az ideje ma is.

Egy pillanatra mintha visszatértem volna az emlékeimbe, az óceán partjára, ahol Lucas karjai a bungaló előtt a naplementében, szerelmesen öleltek át, ahogy meleg tűz sütötte az arcunkat, és bár nyár volt, a vízparton mégis az esti nedves levegő hűvösen rekedt körénk. Most pedig mintha a fájdalomtól összeszorult szívem vérezni kezdene mellkasomban, ahogy apró darabokra tör, napról napra, mint egy porcelánváza. És ahogy a váza szilánkjait megpróbálnám összeszedni, minden apró porceláncserép megvág és sebet ejt rajtam. Mintha hallanám még Lucas suttogását a füleimbe, ahogy karjai közt elveszek, ahogy a fülem mögé tűrte a hajamat, ahogy kezeibe fogta az arcomat. Ahogy megcsókolt.

Ahogy megcsókolt, azon az éjszakán, amikor csak magunk voltunk, ketten, összefonódtunk, és azt éreztük, senki nem állhat közénk a világon. És, ahogy megcsókolt, azon az éjszakán, amikor összetörte a szívem. Már nincs visszaút, már nincsenek csókok sem, csak bánat.

- Carina- szólít meg valaki a hátam mögött. Pillanatokig, mintha álmodoznék, mintha az emlékeimből visszhangzana a hang. Megfordulok, és megpillantom Lucast. Vagy csak álmodok? - Miért vagy itt?- kérdezi válasz nélkül maradva.

Lassan közeledik, majd leül a fűbe. Mintha lángoszlop választana el bennünket, egy párcenti távolságot hagy mellettem.

- Csillaghullás lesz-válaszolok halkan, hangom mintha a városból kiszűrődö halk zajnál sem lenne hangosabb. -És te? Miért jöttél?

- Miattad- feleli, és a tekintetemet keresi. Egy fűszálat babrálok törökülésbe font lábaim mellett, kerülve Lucas szemeit.

- Hát, én itt vagyok- mosolyodok el félig- De nem hiszem, hogy tényleg miattam jöttél volna ide.

- Pedig miattad ülök itt. Te pedig a csillaghullás miatt jöttél- fűzi hozzá - De én nem. Én amiatt jöttem, mert szeretlek, Carina, és szeretném, ha meghallgatnál.

- Mit kéne hallanom?- kapom fel szemeimet, szikrákat szórok velük, de ahogy Lucas csillogó, tengerkék íriszei ragyognak, a szívem mintha még apróbb darabokra törne.- Evelyn elmondott mindent- sütöm le szemeimet ismét a földre.- Lehet, hogy tényleg ez volt a legjobb megoldás, de nem az egyetlen. Ha csak egy kicsit is tovább vártok...

- Nem várhattunk tovább, Carina, én legalábbis biztos, hogy nem.

- Rebecca miatt? -kérdezek rá- De hát nem mindegy lett volna? Megoldottátok ígyis-úgyis, mint mindig. Azok lányok csak szimplán divatból akartak pasizni, nem másból. Semmi, de semmi szerelmet nem éreznek. Akkor meg nem mindegy?-hadarom

- Nem.-feleli. Hangja kifürkészhetetlen, szemei tekintetemet keresik. -Nem Rebecca miatt, sem Fanny, sem Hannah és még nem is Chris, vagy Oliver, vagy bárki más miatt. Őket egyszerűen lekoppinthattuk volna, legalábbis részükről én ezt tettem volna. Még nélkülem is megköthették volna ennyi erővel, és mindenek elején így is volt.

- Csak aztán a fiúk...- kezdtem már unni a témát.

- Nem. Mondtam. Nem a fiúk miatt mentem bele. Nem csak a fiúk miatt. A végső ok te voltál- felemelem tekintetemet, és találkoznak szemeink.
A fiúk miatt tette.- visszhangzik Evelyn hangja elmémben- A barátai miatt, és érted is.

- Miért?- kérdezem halkan.

- Beléd szerettem. -szemeiben megcsillantak a csillagok, ahogy a legfényesebbek már ragyogni kezdtek a szomorúfekete égen. -Azt hittem, ha eltiltom magam tőled, talán ki tudom szeretni is belőled. De tévedtem.

- Miért akartad...

- Mert tudtam, hogy össze fogom törni a szíved. Tudtam, hogy még ha viszon is szeretsz, nem leszek elég jó hozzád. Olyan voltál a szememben, mint egy apró, törékeny, madár, mégis határozott voltál és... művész. Azt hittem, soha nem foglak megkapni, és még ha sikerül is, nem foglak tudni boldoggá tenni. Gondolataimban ezerszer megkérdeztem magamtól, mikor ismerlek már meg teljesen, mert mindig, minden nap mutattál valami újat, megleptél valamivel, ami elvarázsolt. Egyik napról a másikra egyre jobban akartalak megismerni, beszélgetni veled, a szemedbe nézni, beletúrni a vörös hajadba, érezni, ahogy az ujjaim köre tekerednek a hajtincseid, ahogy elveszek benned, és megcsókolni téged. Csak ekkor eszméltem fel. Meg akartalak csókolni. Mégis olyan szabadnak tűntél.

- Miattad lettem szabad. Elmentem veled az óceánhoz, te pedig ragyogóvá tetted az életemet. Tiszavirág-életű kapcsolatunkból ha valamit soha nem fogok elfelejteni, az biztosan az, hogy soha ne várjak a holnapra. Lehet, hogy csak pár napot ad nekünk az élet. Azt pedig meg kell élni. Megtanítottál arra, amit Horatius úgy írt, Carpe diem! Sebastian azt mondta, megmutattam neki, hogy nem kell mást mutatnia, mint aki ő maga. De tudom, hogy hazudott. Semmit nem változott, és csak azért mondtha, hogy, hát...- fogalmam sem volt hirtelen, miért kezdek erről beszélni. Mintha úgy éreztem volna, átszakad a gát, ami eddig visszafojtotta bennem a kimondatlan szavakat, érzéseket.

- Nem szeretett őszintén?- jelenti ki Lucas inkább, mint kérdezné

- Nem- csuklik el a hangom- Te viszont...

- Minden nap egyre jobban szeretlek- suttogja Lucas ismét, én pedig csak annyit veszek észre, hogy a távolság egyre kevesebb köztünk, és az utolsó szótagot már szinte alig mondja ki. Tekinteteink alatt ajkaink is egymásra találnak. Kezét nyakamra vezeti, én pedig megtámasztom magam hátul a fűben.- Nem akarom, hogy vége legyen, Carina- suttogja, ahogy elválnak ajkaink

- Én sem, Lucas- most rajtom a sor, hogy előredölve megcsókoljam. A hajamba túr, nekem pedig a végigfut a hideg a gerincem mentém- Szeretlek.

- Én is szeretlek- feleli, majd elővesz egy apró dobozkát, és felém nyújtja.

- Ezt miért kapom?- húzom meg a masni egyik fülét, majd leemelem a domoz tetejét. Egy pár papírlap van benne.

- Azt hiszem, tetszeni fog- mondja, én pedig kezembe veszem az egyik meglepetést. Egy repülőjegy, és jobban megnézve rájöttem hogy az úticélja

- Párizs!- kiáltok fel örömömben- Honnan tudtad, hogy... Lucas, annyira, de annyira szeretlek- urgok a nyakába, és legszívesebben addig csókolnám, ameddig világ a világ.

- Gondoltam, helyre hozom a szülinapodat, és pont tegnap dobta fel a Facebook ezt a két eladó jegyet a jövő hétre- vonja meg a vállát- tudtam, hogy örülnél neki, így megvettem.

- Lucas...- alig bírok megszólalni az örömtől

- A kémiavizsgádat illetően pedig leadtam a titkárságon egy kérvényt, hogy a jegyeid alapján adjanak év végi jegyet, tekintettel a rossz vizsgádra. Azt csiripelték a madarak, hogy el fogják fogadni- fűzi hozzá.

Nem tudok mást tenni, ennyi boldogságot szinte még soha nem éreztem, így úgy döntöttem, megcsókolom Lucast, amint befejezte mondatait. Úgy csókolt vissza, mint talán még soha. A boldogság, a szenvedély, a szerelem érzése és az, hogy újra együtt vagyunk, talán ragyogóbbá tett minket kettőnket ezen az éjszakán, mint a hullócsillagok fénye, ahogy aláhullanak a fekete égből.

Akiket mindig elítéltünkWhere stories live. Discover now