C s e n d

2.1K 135 0
                                    

Lucas autójának hátsó ülésein ébredtem a felkelő nap sugaraira. Kora reggel lehetett, 6-7 óra táján. A Nap már felvette sárga színét, de még egy árnyalattal világosabb, erőtlenebb fényűnek tetszett a horizont felett.

- Lucas- szólalok meg. - Hol vagyunk?- A hangom álmosan cseng, pedig lefogadom, hogy az út nagy részét végigaludtam, itt, a hátsóülések alkotta padon.

- Kaliforniában, Hercegnőm. -majd megismétli- Kaliforniában! -őszinte örömöt hallok a hangjából.

- Mi? Már ott vagyunk?- tornászom magamaz négykézlábra álló helyzetbe. Iszonyatos szél csapja az arcomba a kócos, vörös loboncomat.

- Egy fél óra, és Oceanside-ban leszünk. - kapja hátra rám a tekintetét - Jól aludtál? A vállamon aludtál be, nem sokkal, miután lement a nap. -magyarázza- Megálltam az út szélén, és lefektettelek, oda, gondoltam, úgy kényelmesebb lesz- villant egy mosolyt, aztán előrekapja tekintetét, az útra.

- Köszönöm- nyújtózkodok- mi ez a nagy szél?- kapok a gondolaton, miközben kihalászom a számból és a szememből az odavetült tincseket

- Annak az oka, hogy nincs felettünk tető- hallom Lucas megjátszottan titokzatos hangját. Tudom, hogy alig bírja visszatartani a nevetést a kormány felé akasztott tekintete alatt.

- Mi? -értetlenkedek- De amikor elindultunk, akkor még volt felettünk.

- Akkor sem volt- most hátranéz már. Látom, ahogy somolyog- csak nem fújt így a szél

- Na persze. -hagyom rá- Na állj félre, előre szeretnék ülni- bököm meg a vállát

- Jó, na. Cabdrióm van, igen. -adja meg magát, kinyögve a megoldást, -Csak este rajta volt a teteje. Tudod, azt le lehet szedni.

- Tudom milyen egy olyan autó- rosszallóan vágom ezeket a szavakat, bár persze ez is csak a játék része.

- Most se ismerted fel- nyomja meg az indexet és két kattogás között megáll az út szélén.

- Mert sötét volt, azért- vágom rá. A kavicson és poron az autó gumijai nyekergős hangon felnyögtek, ahogy leálltunk.

- Ez a részem a hajóból. - szólal meg, ahogy becsapom az ajtót magam mögött. Csak úgy, hirtelen. Engem is meglepnek a szavak, és ahogy látom, őt is.

- Hogyan? Eladtáltok a vitorlást?- csodálkozok

- Pontosan- bólint- apám gondolni sem akart rá, így, hogy ennyi bajt okozott. A nagyapa balesete után nagyjából összeszedték, hogy eladható állapotban legyen, aztán rögtön el is kelt, nem sokáig árulták. Biztos, hogy az első vevő volt és biztos, hogx még aldott is. De hát apám elfogadta, jah. Minden méltóságától megfosztotta, amikor eladta konkrétan semmi pénzért, a hajót, a múltunkat, a tengert, az emlékeket... és a nagyapát is. Aztán, teli lett pénzzel az apám. Igen, így is. Sokat ért, de akkor is. Nem annyit, amennyiért elkelt aztán. Az agyára ment a pénz végül.Vett két autót, aztán ezt később nekem idevetette, mert neki már nem kellett. A többit pedig... azt elitta. Elkártyázta, eljátszotta. Napról napra ment tönkre. Minden. Felégett az egész, minden, ami valaha boldoggá tette a családot. És családdá tartotta össze. Minden összedőlt körülöttünk.

- Miért érzem úgy, hogy az a klasszikus család-forma, tudod, az apa-anya-gyerekek boldogságban és szeretetben, na az már manapság teljesen elveszett? -kérdezem. Csak meredek magam elé.

- Nem tudom. De igaz, amit érzel. Rohadtul igaz.

Csend áll be. Ismét, egy baljós beszélgetés. Mikor fogunk már boldogok lenni? Miért nem ülünk mi is úgy ebben a Cabrióban, mint Selena Gomez meg az a helyes srác a Back to you klipjében? Talán soha nem leszünk mi olyan boldogak? Olyanok, akiknek semmi gonduk a világon.

- Tudod mit?- kérdezi hirtelen lendülettel. Rápillantok, és biccentek, hogy mondja- Tegyünk rá!

- Mégis mire, Lucas?- nevetem el magamat kínosan- A múltunra, a családunkra, arra, ami miatt ez van- mutatok magunk köré.

Pedig pontosan ezt szerettem volna én is.

- Pontosan. -bólint.

- Azt akarod, hogy szökjünk el, és vonuljunk remeteségbe? Zárkózzunk el a világ elől, csak mert valami nem úgy megy, ahogyan mi szeretnénk? Ez nevetséges- könyökölök a lehúzott ablak élére.

- Dehogyis- mondd ellent hevesen- semmi komoly, hosszútávú. Csak felejtsük el a világot. Ezt, az egészet. A szüleinket, a múltunkat, sőt, Evelynt is. Azt mondta, nincs szüksége a segítségünkre.- és megcsókol. De úgy, olyan érzelmekkel telve, hogy a világ is megfordul körülöttem

Evelyn. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágott ez a szó. Ez a név. Evelyn. El is feledkeztem róla.

De Lucas nem fejezte be. Volt még mondanivalója. De éz az utolsó mondat még a csókunkból is kiránt engem.

- De csak erre a pár napra- teszi hozzá- ma szombat van. Legyen ez a mi szombatunk. A kettőnké. Vasárnap pedig, majd hazamegyünk. Este. És akkor a hétfő sem lesz nagyon fáradt nap. -egy újabb csóknak kéne, hogy elcsattanjon most köztünk. De valahogy elveszett.

Nem válaszolok. Előveszem a táskámat a hátsó ülésről. A telefonom után kutatok. Megtalálom. Megnyomom a főgombot. Semmi.

- Lemerült- suttogom magam elé.

Lucas rám kapja a tekintetét.

- Mi az?- tudakolja

- Semmi- füllentem. - Csak valamit kéne írni Evelynnek.

- Tudja.

- Mi?

- Vele beszéltem meg. Attól tartottam, gáz lesz a hétfőd úgy.

- Micsoda?

- Evyvel beszéltem meg, hogy okés-e, ha lehozlak az óceánhoz. Valahogy meg kellett tudnom, nem lesz-e programod, vagy valami. Akkor buktam volna az egészet. -simít végig a hajamon. -Nem fog aggódni. Tudni fogja. - De én nem ezt akartam megkérdezni.

- Gyönyörű a napfelkelte- suttogom magam elé. Fogalmam sincs, miért. Odahajolok Lucashoz. - Szóval, ez most a mi, kettőnk két napja lesz. Evelyn nélkül, a világ nélkül, szomorú gondolatok nélkül. Csak boldogok leszünk. -összeolvad a világ. Szeretem Lucast. Nagyon. Mindenkinél és mindennél jobban. Fogalmam sincs, miért csókolom most meg. Hiszen nincs is napfelkelte.

Akiket mindig elítéltünkWhere stories live. Discover now