Akiket mindig elítéltünk

R e g g e l i

Az út mentén magas pálmafák hajoltak felénk, ahogy az óceán partjával párhuzamos úttesten bőgő motorral süvítettünk Lucasszal végig.
A szél a hajamba kapott, ahogy utat talált magának a nyitott tetőn, és a meleg hőség se volt így olyan kibírhatatlan. És itt volt melletten Lucas. A legfontosabb az életemben. A fejemet a vállára hajtottam, és hallottam, ahogy apránként beszívja és kifújja a levegőt.

Mellettünk az úton jobb oldalon magas hotelek jelentek meg, balunkon továbbra is a víz mosta a partot hullámaival. Szállodák, apartmanok, emeletes házak magasodtak sorokban, hívogatva az érkező túristákat. A magas épületek között színes sétálóutcák vagy esetleg keskeny sikátorok húzodtak, szemetesekkel, az éttermek túlsó oldalán, ahová már senki nem néz.

Az úttest szélén felcsíkozott parkolóhelyek közül az egyiket elfoglalta Lucas. Miútan leállította a motort, rám nézett:

- Elmegyünk reggelizni, aztán a szállásra, okés?- vázolta fel a terveket a barátom

- Okés- bólintok beleegyezve.

Feltérdelt az ülésen és átvetette a lábát a lehúzott ablak felettés kiugrott az autójából

- Vigyázz magadra, Nagymenőm! Még a végén kitöröd nekem a fogad- nevetem el magam a mutatványán

- Jaj, ez semmi hókuszpók! Alap így csinálom- vonja meg a vállát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Kinyitnám az ajtót mosolyogva, de akkor ott termed mellettem és kinyitja előttem. Lovagiasan másik kezét a hátára szorítja, és ünnepélyesen meghajol, ahogy teljesen kinyílik mellettem a kocsiajtó

- Hercegnőm, parancsoljon- suttogja nyájasnak tetsző hangon a szavakat, viszont én csak nevetek rajta, és visszafolytott mosolyaimtól grimaszok harca között az arcomon kiszállok.

Nem tudom visszafolytani a nevetést. Úgyhogy inkább egy csókot nyomok a szájára. Becsukja mögöttem az autót, és kulccsal is rázár. A zsebébe mélyezti.

Karon ragadott, és futásnak eredt. Elmosolyodtam, és követtem. Átvágunk az úttesten. Pálmafákat kerülgetünk, aztán megállunk. Az egyik szűk utcába vezetett, aztán jobbra fordultunk, ott lelassít és egy téren találjuk magunkat.

- Reggel nem nagy cucc itt minden- mutat körbe a macskakövezett négyzetre, ahol állunk, körülöttünk boltokkal, butikokkal, csecsebecse-vásáros bódékkal, ahol a túristák méregdrágán tudnak szuveníreket venni. -De este, akkor vannak itt nagyon sokan

Csak bólintok. Annyira gyönyörű, még ez is, még ilyenkor is. Hiába, imádom a nagyvárosi életet, a nyűzsgést, hogy mindig történik valami új és, egyszerűen, hogy nincs unalom. Nincs nyomasztóan az emberre telepedő csend. Szótlanság. A színtelen neoncsövek, a melegtől bezárt boltajtók, aminek túloldalán egy borotválkozatlan, pálmafamintás inges és horgásznadrágos eladó árulja a kis portékáit, egyszerűen átadják az érzéseket. És mégis nyugodt. Bár ez nem nagyváros. Ez a tengerpart. Az óceán. De valahogy, mintha a városi ember töltené be ezt is. Az éttermek, vendéglők, terek, minden.

Lucas egy pasztelkékre festett pékségbe nyit be. Ahogyan a bejárat felé írt fehér betűk hirdetik, ez egy pékbár. Még sosem voltam ilyenben. A kis helyiségben kör és négyzet alakú faasztalok, különböző színekben pompázó székekkel körberakva. A falak világoszöldek, hatalmas ablakokkal rajtuk. Nekem írtózatosan bejött a hely.

Kedvesen köszönünk mindketten, ahogy beléptünk. Egy fiatal nő áll a pult túlsó oldalán fehér kötényben, alatta fehér rövidujjú ingben, és barna, copfba fogott hajára fehér papírcsákót nyomva. Arcán kedves mosollyal üdvözöl minket és kérdezi, mit szeretnénk. Én egy croissant-t kérek teával, a barátom pedig kávét szendviccsel.

Miután megkapjuk a reggelinket, két kis tányéron, Lucas udvariasan kifizeti, és el is veszi őket. Kapázsból egy pasztellrózsaszín kanapéhoz húzom Lucast, ez egyik ablak elé.

- Ne már, most komoly?- neveti el magát

Bólintok.

- Igen, komoly- huppanok le az ablak alá. Lucas egy pillanatig tétovázik, elém, vagy mellém üljön-e, de végül bemászik a jobb oldalanra, és leteszi elénk a két porcelántányért. Beletúr a hajába, és csak elneveti magát.

Beleharapok a kis töltött kiflimbe, és beszélgetni kezdünk.

- Egyébként, voltál már itt?- kérdezem

- Nem- rázza a fejét- legalábbis, voltam, de max. egy kávéra jöttem be, enni még nem ettem itt semmit.

- Értem- válaszolom. Belekortyolok a teámba.- És mit szoktál itt csinálni, ha eljöttök esetleg?

- Le szoktam vezetni néha. Mióta megvan a kocsim, akármikor le tudok ugrani vele. A kisházban van minden. Egy jachton vállaltam feketén munkát, minden hétvégén bemegyek a kikötőbe és karbantartom. Kitakarítom, rendbehozom, leellenőrzöm, minden okés-e. Kapok érte egy kis pénzt, abból pedig fedezem a költségeket itt. De amúgy, mindig más munkáttalálok. Tavaly nyáron pincérsrác voltam egy vendéglőben a parton.

- Szuper. - harapok egy újat a reggelimbe.

- Tavaly letettem a jogsit vitorlásra, azért kellett a sok pénz. Idén csak a versenyek nevezési díjára kell befizetni pluszban, bár annak is egyre kevesebbet kell. Sőt, ha sikerül jó helyezést elérni, vissza is térül.

- Milyen versenyek? -kérdezek vissza- vitorlásverseny? Az nagyon veszélyes, nem?

- Dehogy vitorlás, szerintem az itt nem is nagyon van! Szörfözök. Muszáj volt valamit sportolnom, ami a vízzel kapcsolatos. -magyarázza- a srácokkal is a versenyeken ismerkedtem meg.

- Jaj, értem. Nem is tudtam, hogy szörfözöl.

- Nem sokan tudják, jah. Igazából, ez is olyan, hogy ha nem kérdezik, akkor nem mondom. Haza nem viszem a kupákat, érmeket, mert azok ide tartoznak, a tengerhez. -magyarázza- ha hazavinném, akkor a deszkákat is magammal kéne, hogy vigyem. - mosolyodik el.

- Értem- mosolygok rá vissza.

Nem sokkal utánam ő is végzett a reggelivel. De a kávéját még nem itta meg, azt láttam.

Egy szalvétát vett el a tartóból az asztalról, és a zsebéből halászott ki valamit még. Egy ecset. A szalvétát lesimította, az ecsettel pedig a kávéba nyúlt.

- Mit csinálsz?- kérdezem

- Csukd be a szemed- csak ennyit mond. Ezt is halkan. Csak, hogy én halljam.

Hát megteszem. Már megint. Várok egy pillanatot. Semmi.

-Kinyithatom?

- Nem. -hallom a sejtelmes választ.

- Tudod, az nem újdonság, ha meg akarsz így...- kezdem az elégedetlenkedést, de félbaszakít azzal, hogy az ajkaimra tapasztja a száját. - csókolni. - suttogva fejezem be. Tudom, már kinyithatom.

- Ez egy portré. Egy kávérajz. Rólad. - tolja a szemem alá a szalvétát, rajta művét.

Egy szemét eltakaró, mosolygó lány néz vissza rám a szalvétáról. Haja bozontosan omlik a vállára, arcát szeplők pettyezik. Pólóján pedig egy Van Gogh-festmény egének legfelső mintái.