Akiket mindig elítéltünk

D é l u t á n

Lucas kézen fogva vezetett le a szobámból a lépcsőn. Gyorsan szeltük a lépcsőket, magunk sem tudtuk, miért. Nem siettünk sehova, ezt mindketten tudtuk. A kulcsot, amikor beengedtem, az étkező asztalra dobtam le. Most felkaptam, és kiléptünk a kapun. Egy kis hátizsák lógott le mindössze a vállamról, amibe a pénztártámat raktam és a telefonomat. Az egyik kis zsebébe pedig a kulcsomat is becipzároztam, miután ráfordítottam a zárra.

A napsütésbe kilépve magával ragadott a tavaszi hangulat. Minden olyan gyönyörű volt. A fák virágba borultak a kertesházak udvarain, madarak árnyéka húzódott végig a földön, ahogy a fejünk felett szárnyaltak, szabadon. Csak pár bárányfelhő törte meg az áprilisi kék eget, de most azok is csak hullámfodrok voltak a ragyogó kék égtengeren.

Lucasszal összefontuk kezünket és úgy mentünk a belvárosban lévő plázához. Gonosz dolog lett volna ebben a szikrázó napsütésben földalatti alagútban metróval keringeni, vagy büdös busszal menni. Helyette egyszerűen csak sétáltunk a kapuk alatt, és élveztük a meleget, a tavaszt, a napsütést, és... egymást.

Szerelmesek vagyunk, és boldogak. Kell ennél több? Ahogyan Lucasszal az utcákat szeltük, úgy éreztem, boldog vagyok. Végtelen boldogság érzése töltött el, és szétáradt az egész testemben. Eltérült az utunk, mint egy űrhajónak, és a mozi (vagyis, ebben az esetben a Hold) helyett a csillagok közé (a város közepén terülő parkba) irányítottuk magunkat önkényesen. Szavak nélkül is tudtuk, mit akarunk. Nem kellett, hogy megkérdezzük a másikat, merre menjünk, hová tartsunk? Azt tettük, amit a szívünk digtált. És ugyanazt diktálta kettőnknek a szíve.

A park közepén egy szökőkút vékony vízcsóbái emelkedtek a magasba a földből. Elképesztően menőn csinálták meg. Kisgyerekek szaladgáltak a növekvő és csökkenő vízoszlopok között, egyre jobban ázó ruháikban. Egy kislány és egy vele egykorú fiú barátja boldogan fogócskáztak a vízsugarak emelte tornyos útvesztőben, amikor odaandalogtunk a napsütésben.

A víztükörben megcsillant a Nap fénye, akár Lucas világos írisze, amikor tekintetünk találkozik. A kezével az egyik padhoz húzott. Helyet foglalunk egymással szemben, ahogyan ő átteszi a lábát a támlája alatt, én pedig törökülésbe kucorodok a fadeszkán. Kicsit sem rendeltetésszerűen ülünk így, egymás szemébe révedve, de ez izgat a legkevésbé.

Normális emberek létére most meg kéne valamelyikünknek a másiktól kérdeznie, milyen napja volt, vagy hogy történt-e valami különleges. Csak hogy, rólam köztudott, hogy nem vagyok egy normális fajta lány, Lucas meg hát, úgy viszonyul hozzám, hogy ő sem viselkedik átlagos fiú módjára. Ezért illünk ennyire össze. Mindketten bolondok vagyunk a magunk módján. Egy átlagos Lucas most kérdőre vonná, min gondolkozok, miért vagyok ilyen csendben, per pillanaf. De az igazi Lucas nem. Az igazi Lucas fürkészi az arcomat. A szememből olvassa a gondolataimat, és tudja, hogy igazából semmi érdekes nem kavarog a fejemben, mint amúgy mindig. Ezért szeretem ennyire ezt a Lucast. Igen, dilis vagyok, tudom. De mit számít az?

A telefonom rezgése zökkentett ki a gondolataimból. Előkotortam a táskámból és elcsúsztattam a Fogadásra a kis sávot. A fülemhez emeltem a készüléket, ahogy felvettem. Evelyn volt az.

- Igen? -szólok bele

- Merre vagytok Lucasszal?- kérdezi hadarva- nem talalálok sehol senkit.

A háttérben emberek nesze hallatszódik, és Evelyn hangja nem tükrözött elég nyugalmat.

- Hát öhm...- kezdeném. Nem mondhatom, hogy elbókláztunk Lucasszal, csak úgy, mertmiértne' alapon. Kinyírna. A felforrt agyvizű barátnőmnek próbáltam valami magyarázatot kitalálni, de Lucas nyújtja a kezét, jelezve, hogy adjam át neki a telefont.- Várj, adom Lucast.- Amúgy igen, az én hobbim az írás, nagyszerű.

- Szia, Evelyn, mizu?... Ó igen? Csak eljött Vörös vécére, és hát tudod, a lányok nem mernek egyedül... mi, dehogy, itt várok az ajtó előtt... csak azért, mert most ment be... nem, nem lehetett volna később, mert most nem voltak sokan... Ne ne, ne keress meg, csak elvesznél, vagy nem tudom- szabadkozik a barátom hevesen. Nem tudom kibírni, hogy ne üljön ki a mosoly az arcomra- mondjuk... menj, álld a sort a mekiben, mindjárt ottvagyunk mi is. -kész, vége, kitört belőlem a nevetés. - Mi? Senki, csak valami idióta... hát csak beszűrődnek a teraszajtón, mondjuk, ami innen nyílik. Nincs itt semmi madár, hagyjuk már- túr bele a hajába. Valahogy kihallom, hogy a hallatszó madárcsicsergést vonta kérdőre a barátnőm- De már megyünk is...- tereli el a szót, mielőtt Evelyn következtetéseket vonna le a helyről, ahol vagyunk, vagy arról, ahol legalábbis, szeretnénk. De én meg csak röhögök itt szüntelenül, mert nem hiszem, hogy Lucasnak ilyen buta magyarázatok jutnak csak eszébe. - Na szia, mindjárt ott vagyunk, köszön el- túl sok itt az őrült, aki magába röhög. - itt pedig keresztbe fonom a karjaimat, és mosolyogva festek arcomra sértődött kifejezést.

Lucas pedig úgy dönt, kihasználja a lehetőségeket. Édes csókot nyom mosolyt leszorító ajkaimra.

Tudja, soha nem tudnék rá haragudni, semmiért.