Akiket mindig elítéltünk

C h a t

A maradék öt órában nem fordultam hátra. Egy alkalommal sem.

Az órák mentek tovább, mint általában. Volt egy fizikám, egy bioszom, és egy duplafranciám, végül pedig levezetésképp egy föcim.

Mikor az utolsó óráról is kicsengettek, hazaindultam.

Hazaérve békésen vettem tudomásul, hogy még mindig egyedül töltöm a napjaimat otthon, az üres lakában. És még egy hétig így lesz. De most jobban feltűnt ez, mint általában. Mindent egyszerre akartam most megcsinálni.

Felhívni Lucast, hogy ez most mégis mi volt.

Felhívni Evelynt, hogy ez most mégis mi volt.

Felhívni bárkit, aki érti, hogy ez most mégis mi volt.

Végül a középsőt választottam és az ajtót magamracsukva a szobámban leereszkettem a padlóra, és térdeimet magam előtt összekulcsoltam a kezeimmel a mellkasom előtt. Hűvös volt a padló, de nem izgatott. Majd megszokom. A combjaimra hajtottam a fejem és a fülemhez emeltem a telefont, a másik kezemmel pedig a padlót kocogtattam türelmetlenül.

- Halii, Carina, miújság?- csilingel a hangja a telefonban Evelynnek.

- Szia, Evelyn!- köszönök vissza, de én elég mélabús és komor hangon teszem ezt.

- Mi történt?- reagál a hangsúlyra azonnal.

- Majd elmondom- vágom rá- miért nem voltál ma? - bukik ki belőlem a kérdés. Elvégre ezzel kezdődött minden, nem?

- Rosszul voltam reggel. Mondtam Lucasnak, hogy mondja majd neked- magyarázza

- Hát ezt elég rosszul tetted.- sóhajtok és megrázom a fejem. Felemelkedek a földről. Fel-alá járkálok a szobában, és végogfuttatom a tekintetemet a falra kitett nyomtatott festményképeken, fényképeken, rajzaimon.

- Miért?

- Mert Lucas padtársa, Chris sem volt ma. Ezért neki sem volt ki mellett ülnie. Lucasnak. Így kihasználta a lehetőséget és...- hadarom

- Vá-vá-várj- szólt közbe- lassabban. Szóval, Lucas mellé ültél? - kérdezi riadtan. De meg sem várja a választ.-Te hülye vagy!- teszi hozzá lemondó, elcsukló hangon.

- Nem!- szólok közbe.- Pont ez az! Hogy Lucas ült mellém!

Néma csend. Egy pillanatig.

- És aztán? -érdeklődik folytatásra éhesen.

Én pedig elmondtam mindent. Az elejétől, hogy első órában együtt ültünk, a végéig, a matekpéldáig a táblánál. Mindent, ami történt. Vagyis, az elejét. Mert egyvalamit nem tudtam elmondani.A szemkontaktust. Azt még magamban akartam tartani. Még féltettem mások füleitől azt a történetet.

- Hű.- csodálkozott , amikor letettem a mondatok végere a pontot a hangsúlyommal.

- Hát igen- húzom el a számat, mert én se tudok igazán mit szólni hozzá.

- Tuti lesz valami!- hallom csodálkozó hangját a telefonon keresztül.

- Ezt miből gondolod?- nevetek. Hogy tud ennyire biztos lenni valamiben?

- Miért keresné a társaságodat?- próbál rávezetni a barátnőm. Ezt olyan egyszerűen mondta, mintha nyilvánvaló lenne, még mindig. De nekem még mindig nem oszlott el a köd. Tudom, hogy csak szórakozik. Nem gondolja komolyan, az egyszer biztos.

- Hogy mondjuk kihasználjon, mint most is?-kérdezek vissza. Biztos ilyen céllal teszi, amit tesz.

- Miért használt volna most ki?- értetlenkedik. -Nem mosott ki belőled semmi előnyt, semmit- folytatja, mielőtt beleszólhatnék.- Sőt, még pont, hogy kockáztatott is, csak azért, hogy veled beszélhessen.- hallom, hogy erőlködik, és tényleg el akarja velem hitetni.

- Akkor jöjjön oda szünetben, vagy hívjon fel!- vágom rá

- De ő azt akarta, hogy emlékezetes legyen- magyarázza. -Hogy most is erről beszélj.

- Akkor is elmondaná, ha mondjuk most írna rám, amikot hazaérek.- emelem a plafonra a tekintetemet.

- Nem vagyok én abban olyan biztos. És ő sem.-teszi hozzá- akkor csak beszélnétek egyet, és ennyi. Nem maradna meg benned az emléke.

- Mert ez így jobb?- kérdezem vissza.

- Nemtom'- válaszolja hanyagul- de ha neki így jobb, akkor ez van- hagyja rá.

- De akkor most mi legyen?- kérdezem egy perc visszafolytott csend után.

- Nem tudom. Ha keresi a társaságodat, ne ellenkezz- tanácsolja.

- De pont nem az, hogy nem kéne magamat könnyen adni?- kérdezem kétségekkel

- Félig-meddig- érkezik a válasz- próbálj kihívás lenni, a fiúk szeretik a kihívásokat, de ne is legyél vele rideg. -hozza az elhatározást.

- És honnan tudjam, ezt hogyan tudom megcsinálni?- nevetem el magam majdnem kínomban.

- Majd rájössz- mondja, és tudom, hogy a vonal másik felén bátorítóan mosolyog.

- Ez most a végszó volt?

- Szerintem igen. Majd beszélünk, ha lesz valami új fejlemény- köszön el.

- Nem hinném, hogy lenne, de oké. -mosolygok. Igazából reménykedem is ebben.- Szia!- készülök kinyomni a hívást.

- Szia!- teszi le végül Evelyn.

A telefon képernyőjén még egy ideig bámulom Evelyn képét és telefonszámát, a Kontaktok között. Egy vonaton lőttem a képet róla, amin mosolyog, mint a tejbetök. Az első osztálykiránduláson adtuk meg egymásnak a számunkat, de csak azért, hogy meglegyen, mert eszünkbe jutott, hogy még meg sincs. Aztán ádász harcba kezdünk, hogy ki tud bénább képet készíteni a másikról, hogy beállítsa profilképként.

Végül ez a vigyorgós lett róla, rólam meg úgy tudom egy nagyon művészi fotó, ahogyan az abalakon bambulok ki kissé tátott szájjal. Jah, és a felét a napsugara el is takarja, ahogyan erősen az kamerát süti, úgyhogy rip fejem.

A képernyő kissé elsötétedett, de még nem zárolódott le. Az ágyamra akartam dobni már, és nekiállni annak a fejemben összeállt listának, ami azokat a tárgyakat foglalta magába, amikből holnap, vagy az elkövetkező napokban írunk, vagy "talán esetleg valószínű", hogy dolgozat lesz. Elég hosszú volt ez a jegyzet, mit ne mondjak.

De ahogy szürke lett a fehér alapja az adatlapnak, egy rezgés kisértében újra felvillant Evelyn képe, a telefon teljes fényerőjén. Felülről pedig egy értesítés dugta ki a fejét. Az üzenetküldő appomról érkezett a jelzés.

Nem sokszor üzennek nekem telefonon, ha valaki ír, arra pedig általában számítok, mivel a sulin kívüli barátaim ritkán írnak SMS-t, vagy érnek el messen, inkább felhívnak, mert az úgy közvetlenebb. Cseten már elég sokszor akadt nézeteltérésünk, mert egyikünk félreolvasott valamit, vagy elgépelt, és teljesen más jött ki belőle a végén.

De feladót elolvasva méginkább meglepődtem.

Lucas Carter: Szia, bocsi, nem akartalak megbántani. Köszönöm a segítségede és, hogy elmagyaráztad a matekot. A képpel meg az életemet mentetted meg.