C s i l l a g o k

3.8K 244 2
                                    

Az utolsó órát is túléltem. Semmi extra, semmi érdekes, általános tanórák voltak. Ültem, és figyeltem. Jegyzeteltem, vázlatot írtam, csináltam, amit mondanak. Szeretek tanulni. Eltereli a gondolataimat, és egy olyan világba csöppenek, ahol még nem ismerek semmit. Abba a világba, ahol élek. Fura ez így kimondva, de így van. Ha magát azt sem ismerjük, ami körülöttünk van,, honnan tudnánk, mi a feladatunk?

A legutolsó csengetés után pedig minden cuccomat besöpörtem a táskámba és a vállamra dobva azt vissza sem néztem, úgy hagytam el az iskola épületét.

Lucashoz hozzá sem szóltam. Egész nap. Túl sok volt ez nekem. Igaz, csak egy csók volt, 3 évvel ezelőtt, de a következményei. Azok voltak aggasztóak. Na meg az, hogy mikre is képes ez a srác. Egyszerűen nem hiszem el. Nem akartam megkérdezni róla Lucast. Nem akartam vele beszélni. Egy szót sem szóltam hozzá, és nem is terveztem. Nem gondoltam úgy, hogy bármit is mondanom kéne neki. Úgy is tudom. Úgyis tudja. Többet ő sem tudna mondani. Én sem. Rebeccára meg aztán rá sem tudtam nézni. Undorodtam tőle. A csatlósaitól is.

Csőlátással haladtam egyenesen az utcán. Csak a járdát láttam magam előtt. Magam mellett haladtak a gondolataim. Magam mellett haladtak a kétségeim. És mögöttem állt a kérdés, hogy Miért? De nem néztem oldalra. Néztem hátra. De mégis, az Miért? ott hívott a hátam mögött, a saját nevemen.

Miért érdekel ez engem annyira?

Miért esik nekem az rosszul, ami Lucassal történt?

Miért izgulok Lucas miatt?

Miért akarok más problémájára megoldást találni?

Miért ilyen fontos nekem az a fiú, aki engem soha, de tényleg soha nem vett komolyan?

Aztán hazaértem. Becsaptam az ajtó magam mögöttt. De a gondolataim olyan közel lebegtek hozám körülöttem, hogy ők is befértek mellettem, illetve mögöttem. Nem tudtam őket kizárni, sehogy sem. Felvonszoltam magamat a lépcsőn. A szobámba nyíló ajtót is bevágom magam után. A táskámat a sarokba dobom a vállamról, és hanyattdőlök az ágyamba. A plafont bámulom.

Valamikor csillagokat festettem rá. Akkor még nagyon kicsi lehettem. Kicsi, és boldog. Boldog, és reménnyel teli, aki csak lehetőségeket látott maga előtt, és rózsaszín ködben úszott a világ körülötte.

Azt hittem akkor, hogyha ránézek egy csillagra, boldog vagyok és mosolygok, az visszamosolyog rám. Ha pedig szomorúan nézek a kis fekete pontszemükbe, az is könnyel lesz tele. Ezért soha nem szabad szomorúnak lennem. Így lettem én a kis pozitív kislány, aki még könnyel teli szemekkel is mosolygott. Ezek a csillagok azonban mára már fehér falfesték alatt pihennek. Tizenegy éves voltam, amikor anyáék lefestették az egész szobát ismét, tiszta fehérre. Én sírtam. Nem akartam, hogy elvegyék tőlem a csilagjaimat. De többé mégse festettem újra fel őket oda. A gondok pedig csak sorakoztak a szivem ajtaja előtt és kopogtattak, kopogtattak szüntelen.

A csillagok pedig mint egy párás üvegen, a festéken keresztül néztek, ahogyan sírok az ágyon alattuk. Még látták, ahogy az első versikémet megírom, ahogyan rímeket faragok kisgyermekként. De azt csak körvonalazódva látták, ahogyan addig írok a naplómba a sorokat, ameddig el nem sírom magamat.

A csillagok most az én gondolatokkal teli űrömet sem látják. Csak érzik, hogy valami nincs rendben. Nem értik.

Most a csillagok aggódó tekintettel
néznének a szemembe. Nem lennének boldogak, nem lennének szomorúak. Nem tudnák, mi legyen és mi lesz. Én sem. Szerintem Lucas sem.

De a rezzent alattam egyet az ágy. Persze ezt a rezgést a telefonom adta át az ágynak. Az pedig továbbadta nekem. Aztán egy fél pillanat elteltével ismét. Aztán megint. Valaki hívott.

Utána kaptam. Kitapogattam a kezemmel a plédre hajított készüléket. Magam elé vettem és rá sem nézve a képernyőre, elhúztam a kis ikont, szinte reflexszerűen, a fogadást, és a fülemhez emeltem.

- Mi az, Evelyn, miért hívtál?- szólok bele.

- Szia, nem Evelyn vagyon- hallok egy idegen hangot a vonal tulsó feléről- Vörös-teszi hozzá. Nekem pedig borsóméretűre ugrik össze a gyomrom.

Akiket mindig elítéltünkWhere stories live. Discover now